A kósza vándor - Drion, a hadak útja

31. Fejezet

Másnap reggel félkómás állapotban ébredtem. Úgy éreztem, mintha minden végtagom ólomból lenne kiöntve. A több napi éber ébrenlét és fáradhatatlan őrködés felemésztette minden energiámat, amelyet csak tetézte az előző napi megpróbáltatás. Ahogy kitekintettem az ablakon, láttam a Nap már magasan van. Azonnal magamhoz tértem, hiszen tisztában voltam vele: késésben vagyok. Kapkodva magamra szedtem vörös tiszti ruhámat, amelyet aranyszegélyek futottak körbe. Ezen kívül még sebtiben felcsatoltam a kardom és a rejtett pengém, amelyet a fogságom óta magamnál hordok. Rohanva indultam el a Gazdag Negyedből a főkapu fele, amely kényelmes fél órányi sétára volt Ádámék házától. Tíz perc múlva lihegve érkeztem meg, a rám keresztbe tett kézzel, lábával a földet doboló imperatorhoz. Látszott rajta, hogy nem örül a késésemnek egy csöppet sem. Felkészültem a legrosszabbra.

Tudod, mi az, amit a katonaember nem engedhet meg magának? – Kérdezte nyugodt hanggal, mégis megalázóan. – Elárulom: a késést! Ha a katona elkésik, akkor azon több társa élete is múlhat! Ez pedig olyan luxus, amit nem engedhet meg magának, csak a király! – Fejezte be a dorgálást.

Sajnálom! – Mondtam alázatosan, direkt a lábamat nézve.

Nem kell! – Mondta legyintve, haragnak továbbra sem volt nyoma a hangjában. – Tudom, hogy az elmúlt napokban min mentél át, kíváncsi voltam, mikor jön ki rajtad a kimerültség. Szerencsére nem a harc közben... Na, induljunk!

És ezzel elindult a főkapu mellett található lépcsőhöz, ami a palánkra vitt fel. Onnét beláthattuk az alattunk lévő síkságot és az utána jövő külső védelmi vonalat, ami egy alig pár ember magas, két ember széles kőfal volt. Azon túl pedig nem sok mindent lehetett érzékelni a felszálló füsttömegtől. Mindössze egy hosszú, összefüggő feketecsíkot, amely egyértelműen az ilioni embertömeg volt. Meghökkenve kapaszkodtam bele a felperembe.

Hiszen ez... - kezdtem, alig hallhatóan. – Hatalmas!

Hát ez az! – Kezdte nevetve az öreg. – Erre alapozzák a taktikájukat: a megfélemlítésre! – Összehunyorította a szemét és rám nézett. – Csak éppen emiatt élünk még! Nem mer támadni a vezetőjük, mert tisztában van azzal, hogy az ötvenezres seregének több mint a fele ilioni milicistákból áll! Még a tüzéreinek nagy része is egyszerű polgár! – A vállamra helyezte a kezét és bizalmas hangnemre váltott. – Érted már miért kívánok kivonulni és megütközni velük?!

Ránéztem és hosszasan vizslattam az egész embert. Nem hittem a szemmnek, hogy milyen lelkesedéssel kezdte el ecsetelni, hogy miképp vinné győzelemre a drioni hadakat. Ahogy magyarázott, a lelkesedése szépen lassan átcsapott színtiszta gyűlöletbe. Végül azzal fejezte be, hogyha elfogja az ilioni katonákat, akkor milyen válogatott kínzásokat fog alkalmaztatni rajtuk, keservessé téve az utolsó pillanataikat is. Egyszerűen megrémített a viselkedése. Már csak azért is, mert nem csak győzni akart. Hanem elsöpörni az ilioniakat. Rájöttem, hogy élet-halál kérdése, hogy rá bírom e venni a tervemre vagy sem.

Hiszen uram! – Kezdtem bele félve, nehogy rosszul vezessem fel a tervet. – Minek áldozzunk fel annyi drioni ember életét, ha van kevésbé rizikós módszer is?

Valóban? – Fordult felém. Éreztem, hogy célba találtam. Az elevenjére tapintottam, amikor a drioni emberveszteség csökkentésének a lehetőségét felhoztam. Hiszen igazi hazafi volt. – Á, tényleg, hiszen neked is van egy terved! Gyerünk barátom, ki vele! Alig várom, hogy megtudjam, mivel drukkolsz elő!

Rendben... - Levegőt vettem. – Először is, szerintem a legfontosabb, hogy használjuk ki azt az előnyünket, hogy a saját földünkön harcolunk, amelyet úgy ismerünk, mint a tenyerünket. – Érdeklődés nyomait véltem felfedezni. „Talán még meg is győzhetem!", futott át az agyamon. - A tervem fő pillére pedig az utcaharc és a falszakaszok lassú, harc nélküli feladása, hogy a lakosságnak legyen ideje evakuálni. – Felemeltem a kezem, hogy ne legyen ideje megszakítani. Persze, anélkül is hadonásztam eleget, annyira belejöttem a magyarázásba. - Ha a harcok bekerülnek az utcákra, ott a kedvünk szerint csalhatjuk csapdába a támadókat. Emellett nem lesz idejük behozni az ágyúikat, míg mi szabadon használhatjuk őket bárhol, bármikor, hogy kartácstüzet zúdítsunk a nyakukba.

Fiam! – Füttyentett egyet az imperator. – Meggyőztél!

Tényleg? – Kérdeztem hitetlenkedve, annyira meglepett a dolog egyszerűsége.

Igen! – Mondta hevesen bólogatva, nyomatékosítva ezzel szavait. – Valóban kihasználhatjuk a terepet az előnyünkre! Amúgy is, mire felvonultatnánk a sereget egy csatára, már jó néhány drioni halott volna. Így pedig szinte mi szabjuk meg, hogy ki és mikor haljon meg! – Rácsapott a vállamra. – Nem csoda, hogy te lettél a tanácsadóm! Ezek után már sajnálom is, hogy nem te lettél az imperator! – Mondta és közben elnevette magát. Nem tehettem mást: vele nevettem.

Másnap megkezdődött a város kiürítése. Annak érdekében, hogy ne egy helyen tömörüljön a lakosság, kettős útvonalat alakítottunk ki. Az emberek egy része a titkos folyosón keresztül hagyta el Driont, míg mások az elhajózó gabonaszállítókra kerültek. Őket egy kicsit távolabb kitette a hajóskapitány, és ott várták az ostrom végét. Ezzel párhuzamosan az ágyúkat kivonták egyesével a külső faltól, be a városba, hogy ott a kijelölt helyeken újra felállítsák őket a tüzérek. A katonák a tervhez szigorúan tartották magukat. Minden olajozottan történt.

Kezdetben ellenőriztem. amit csak lehetet, de hamar rájöttem, hogy nem veszik sok hasznomat. Így hát úgy gondoltam, hogy ott hagyom az embereket és elsiettem Ádámék házához, ahol szintúgy készülődtek az evakuáláshoz. A királyon és a katonákon kívül senki sem maradhatott a városban.

Szóval itt hagytok? – Kérdeztem Évát és Ádámot, miközben pakoltunk. Nem volt új a hír számomra, miszerint amint kijutnak Drionból, visszatérne Ilionba jelentést tenni a küldetés sikeréről. Legalábbis nekem ezt mondták.

Ugyan, hiszen még fogunk találkozni...!- Mondta nekem Éva, mint aki gyermekét próbálja vigasztalni. – Különben is, felajánlottuk, hogy gyere velünk! A tömegben senki sem venne észre, az eltűnésed meg legfeljebb akkor tűnne fel, ha direkt keresnének...

Lehet, de szükségük van rám! – Mondtam, az egész város lakosságára utalva. – Nem hagyhatom az otthonukat elveszni, mikor tudom, hogy megállíthatom az ilioni seregeket!

És, ha még le is győzöd őket, szerinted örökre elveszed Ilion kedvét a hódítástól? – Kérdezte Ádám, miközben bepakolta a szükséges holmikat a hátizsákjába.

Nem, de ha hatalmas győzelmet aratok, akkor rájuk kényszeríthetek egy olyan békét, amely megóvja Driont jó ideig a további háborútól!

Ne légy bolond! – Válaszolt nekem lekezelően. – Drion egy katonaváros. Lételeme a háborúzás. Még ha a békédet is megtudod kötni, akkor is előbb-utóbb valamelyik fél felrúgja azt.

Nem érdekel! – Mondtam neki alig hallhatóan. – Én legalább megpróbálok tenni ezért valamit, pedig nem is volna kötelességem! Elviekben a császár dolga volna a tizenhárom város jólétét újra megteremteni! – Vetettem oda Ádámnak szemrehányóan.

Ó, elnézést őfelsége! – Dobta vissza a labdát Ádám, jó nagy adag gúnyolódással. – Elfelejtettem, hogy aki Ilion trónján ül, az csak egy udvari bolond és igazából Ön a császár! – Meghajolt, hogy még jobban megalázzon. – Nőj fel kölyök! Ez már nem az Aranykor! Különben is...

Azt már nem hallottam, hogy mit mondott ezután. Hirtelen felindultságomban faképnél hagytam őket és dühösen léptem ki az utcára. A lendülettől vezérelve a kaszárnyák felé vettem az irányt, ahol a katonáim táboroztak. Rájöttem, hogy az ő társaságukban sosincs rossz kedvem. És különben is. Napok óta mellőzöm őket, pedig alám vannak besorozva. Így hát nem volt kicsi az örömujjongás, mikor megjelentem a körükben és elújságoltam nekik a haditervet. Az imperator ugyanis kulcsfontosságú pozíciót jelölt ki nekünk az utcaharcokban.

Ne feledjétek fiúk! A kisutcácskákban alig pár ember fér csak el! Ott még egy egyszerű suhanc ishelytáll egy monstrummal szemben is. Viszont! – Kezdtem bele és néztem atettvágytól égő szemek ezreit. Minden közkatona, tiszt, tüzér engem hallgatott,szinte itták a szavaim. – A Fő utca közel száz ember széles! Itt várható alegnagyobb nyomás az ellenség részéről és persze a vezetés úgy gondolta, hogyez a nehéz és erőt próbáló feladat nem bízható másra, csakis ránk! – Hatalmaséljenzés, tapsvihar és fütyülés volt a válasz a beszédemre. Belelkesültek ésennek örültem. Ugyanis stratégiailag nagyon fontos volt, hogy megtartsuk Drion főútját,amely kettévágta a várost és minden utca ide futott be, azonban ez azzal isjárt, hogy ránk fog nehezedni a legnagyobb nyomás. És tudtam, ez sok emberelvesztésével fog együttjárni.