A kósza vándor - Drion, a hadak útja

7. Fejezet

Nem voltak késők. Mind a 18-an ott voltunk időben és vártuk, hogy megkapjuk a beosztást. A feladatot már tudtuk: a táborban kellett járőröznünk és figyelnünk arra, hogy ne történjen rendbontás. Egyszerűnek és könnyen végrehajthatónak tűnt...

Míg vártunk Hannibálra, addig megnéztem magamnak a többieket. Kivétel nélkül mind vékony ember volt, közelharcra alkalmatlanok. Nem nagyon beszéltek senkivel se. Tudták, hogy végre kell hajtaniuk a vereség miatti büntetést, és emiatt egy szemhunyásnyit sem aludhatnak az éjjel. Nem is próbáltam szóba állni velük. Egyértelmű volt, hogy nem járnék sikerrel.

Végül pontban 7 órakor fellendült a sátorlap és kilépett a szabad térre a parancsnok. Azonnal tisztelegtünk neki, melyet viszonzott. Hosszasan ő is végig mért minket, mint én az előbb a többieket. Ugyan azt a megállapítást vontam le az arcáról: nem kérdéses, hogy miért mi vagyunk itt.

Szóval fiúk kikaptatok! – Kezdett bele. – No, sebaj, remélem tanultatok az esetből. Egy katona megengedheti egyszer magának, hogy fölé kerekedjenek az ellenségei. Csak nem biztos, hogy lesz még egy alkalma, ha ez megtörténik! Ezt kell megértenetek, és azt, hogyha igazán győzni akartok, akkor nem feltétlen szükséges hozzá a testi erő! – Jól megnézett mindenkit magának. – Éltessen titeket a tudat, hogy régen én is egy ilyen őrjáraton kötöttem ki az első napom után. – Harsányan felnevetett a rá tóduló emlékektől. – Viszont! Most van egy feladatotok, amelyet ismertek és teljesítenetek kell! Ám előtte egy kérdés: Mégis ki a fene adta ezeket a szutykokat a kezetekbe?

A fegyvereinkre gondolt, amelyek inkább hasonlítottak furkósbotokhoz, mintsem igazi puskákhoz. A többségén még ott virított a pókháló, ahogy a fegyvertáros odaadta nekünk a leselejtezett darabok közül. Egy-kettőn már a cső is használhatatlanná vált a rozsdatömegtől, ami rajta volt, néhányan pedig még a fa tus is korhadásnak eredt. Igazi leselejtezett darabok voltak...

Amint ezt megtudta a parancsnok, rögtön elszalajsztott a fegyvertárosért, aki hosszas várakozás után jelent csak meg. Látszólag mit sem jelentett az, hogy ki hívatta. Azonban hamar tisztelettudóbb lett, amint Hannibál helyben, többünk szeme láttára összeszidta, kétségbe vonva a szaktudásától kezdve az édesanyjának az eredetéjéig mindent. A fegyvertáros, megtapasztalva a kiképzőmesterünk dühét, rögtön tisztelettudóbb lett és azonnal elvezetett minket a fegyvertárhoz, ahol az ócska furkósbotok helyett igazi, használható puskákat kaptunk. Emellett még a felszerelésünk része volt egy-egy fáklya, a szurony és egy jelképes kard, amelyet már csak a dicső korok emlékéért kellett viselnünk. Kettes csoportokba lettünk beosztva és mindenki megkapta az őrhelyét.

Engem a főkapuhoz osztottak be, oda, ahol még reggel Ádám beadott katonának. A társam egy szőke hajú, szeplős, kék szemű, nyurga fiú volt, látszólag visszahúzódó természetű. Csak hosszas kérdezősködés után tudtam meg, hogy Péternek hívják. Nem sokat beszélt, ha válaszolt, azt is tömören tette. Csak remélni tudtam, hogy az este minél hamarabb véget ér.

A főkaput két oldalról egy-egy torony vette körül. Ezek a tornyok jó megfigyelőhelyek voltak, azonban más lényegi funkciót nem tudtak betölteni. Olyan keskenyek voltak, hogy egyszerre alig fért el 2 ember a belsejükben. Ehelyett inkább a kapu előtt strázsáltunk. Kezdetben még mindkettőnk figyelmesen és komolyan próbálta végezni a feladatát. Az idő teltével azonban egyre jobban ráuntunk. A fáklyák kezdtek kialudni, újabbakat pedig nem szerezhettünk. Kisebb rábeszélés után, Péter elment fát gyűjteni, miután az ő fáklyája leégett és az enyém is már alig pislákolt. Ameddig egyedül maradtam, próbáltam újból éberen figyelni.

Végül az kezdett feltűnni, hogy Péter már jó ideje távol van. Az idegesség kerített a hatalmába, mert ha a két fős csapatok bármelyik tagját rajtakapják feladatszegésen, akkor a páros mindkét tagját súlyosan megbüntetik. Hevesen kezdett el kalapálni a szívem arra a gondolatra, hogy netalántán Pétert lefülelték a felügyelők és most faggatják arról, hogy hova volt beosztva és kivel.

Ahogy jött, úgy tűnt el a félelmem, amint megláttam a sötétben kibontakozó alakját, kezében a néhány darab fával. Elmesélte, hogy azért volt sokáig ilyen távol, mert várnia kellett, míg feltűnés nélkül el tudja hozni a fát. Miután meghallgattam a mondandóját, rögtön hozzá láttunk a tűzrakáshoz. Pár percen belül már a vígan parázsló tűz mellett figyeltük a kaput, megfeledkezve minden bajunkról és az álmosságot kitörölve a szemünkből, hiszen világos volt körülöttünk.

Jó ideig békénk volt, egészen addig, ameddig nem lettünk figyelmesek valami szokatlanra. Egy hangos csapat közeledett felénk, azonban meglepetésünkre nem kívülről érkezett a zaj, hanem a tábor belsejéből. Tudtuk, hogy a tisztek nem csapnak ekkora hangzavart, így részben megnyugodtunk, hiszen nem ellenőrizni jönnek.

Ebből baj lesz... - Szólalt meg Péter sejtelmesen, ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy a hangos csapat felénk közelít.

Miért mondod ezt?

Részegek. Helyezd a fegyvert kényszenlétbe. Végül is a tábor rendjét is fenn kell tartanunk.

Igazat adtam neki. Mire a hangoskodók odaértek hozzánk, mi már megtöltött, szuronnyal felszerelt puskákkal vártuk őket.

Mit akartok? – Kérdeztem tőlük, miután jól végig mértük egymást. A társaság mindössze 3 főből állt. Mindegyikőjük erős ember volt. Az egyikük (akit a vezetőjüknek véltem), a másik kettőhöz képest kicsit előrébb állt és néhány centivel magasodott mindenki fölé. Egyedül ő szólt hozzám és a leheletéből a bűzös alkohol szaga érződött.

Nem mindegy az neked? Ó, várjunk csak, én tudom ki vagy! Te az a kis szardarab vagy, akit ma délelőtt egy ütésből a földre küldtem!

A társai csak röhögtek. Félig-meddig igaza volt: könnyen legyőzött engem. De tudtam, hogy most már nem lenne ilyen könnyű dolga. Oldalra sandítottam Péterre és az elszántságot láttam visszatükröződni a szeméből. Elkapta a tekintetem és bólintott. Reméltem, hogy azért tette, mert értette, hogy mit akarok... Nem is nagyon érdekelt.

Persze nagypofájú, de csak azért, hogy megízlelhesd a győzelmet! – Próbáltam visszavágni, hátha felhergelhetem annyira, hogy nekem rontson.

Ő, figyelitek, milyen kis beképzelt! – Lassan elindult felém, vészjósló kinézettel, ütésre emelve a kezét. – Vajon akkor is ilyen nagy lesz a képed, ha jól átrendezem?!

Nem vártam meg a választ. Az agresszió megtörtént, így tiszta lelkiismerettel mondhattam azt, hogy ő támadott először, csak nem vártam meg a csapását. Mert én ütöttem először. Megragadtam a fegyveremet és az acélveretes tussal jókorát ütöttem az arcába. Hallani lehetett, ahogy eltört az orra. Kezét odakapta, hogy felfogja a nagy mennyiségű vér ömlését.

Te mocskos kurva-fattya! – Mondta szitkozódva és gyorsan kijózanodva a támadástól.

Takarodjatok innét, vagy tüzet nyitunk! – Szólt figyelmeztetőleg Péter is.

Erre azonban már nem volt szükség. Több irányból is fényes pontok indultak el felénk és ezt mindannyian észrevettük. Pár másodperc múlva a parancsnok elvezettette a 3 részeg újoncot, súlyos büntetést ígérve nekik. Miután eltűntek, ránk nézett és alaposan végig mért mindkettőnket.

Mi a nevetek?

Drioni Álmos és Puskás Péter! – Jelentettük neki.

Emlékezni fogok rátok. Ti megtanultátok a leckét! – Elmosolyodott. – Különben, én itattam le őket. Kíváncsi voltam, ki mer szembeszállni velük.

Mindketten elképedve néztünk rá. Nem tudtuk mire vélni ezt a cselekedetet, de látszott rajta, hogy nem azért tette, mert nincs ki a négy kereke. Elnevette magát a nézésünkön.

Á, igen, fogalmatoksincs miért, igaz? – Nevetett tovább. – Azért, mert énrám is így figyeltek felrégen... A bátorság és a lélekjelenlét nem a párviadalmakon mutatkozik meg. Hanema harcmezőn.to