A kósza vándor - Drion, a hadak útja

27. Fejezet

Várj már meg, a fenébe is! – Üvöltöttem Hannibál után, aki egy teljes napja hajtotta a lovát. Csak akkor pihentünk, amikor már a hátasoknak szükség volt rá. Nem tudtam mi a sietség oka és Hannibál, bárhogy kérdeztem is, nem volt hajlandó elmondani. – Legalább egy kicsit pihenjünk!

Nem tehetjük! – Üvöltötte hátra nekem. A hangja egyáltalán nem arról árulkodott, hogy minden rendben van.

Jól van. – Gondoltam magamban. – Ha ezt akarja, hát játszunk így!

Nem érdekel! – Mondtam most már hangosan. – Én megállok és pihenek.

Úgy tettem, ahogy mondtam. Leszálltam a lovamról és kikötöztem egy közeli fa ágához a kantárját. Az állat megszabadulva a felesleges terhétől, békésen elkezdett legelni. Én ezalatt, végig Hannibálon tartva a szemem, kényelembe helyeztem magam egy másik fa árnyékában, mint aki aludni készül.

Ezt nem teheted most meg! – Mondta Hannibál a lovat felém táncoltatva. Látszódott rajta, hogy mindjárt szétveti az idegesség.

Ugyan miért nem? Megmenekültem a haláltól. Te menekítettél meg! – Kis szünetet tartottam. – Hálás vagyok ezért, de pihennem kell.

De veszélyben vagyunk! – Üvöltötte nekem, pedig alig volt tőlem két méterre.

Mégis hogyan? A fősereget épp egy napja, hogy szétzavartad!

A francokat! Ennyire elment az eszed?! Az nem a fősereg volt, de díjnyertes barom! Ráadásul nem én csaptam közéjük...

Így már értettem az idegességének az okát. Viszont abban a pillanatban a hír inkább sokkolt engem, mintsem a dolgok miértjén gondolkoztam volna.

Hiszen... Ha az nem a fősereg... De a császár ott volt... - Lassan kezdett összeállni a kép. Lassan kezdtem ráébredni arra, hogy Kárd nem csak elárult, de közben végig az orromnál fogva vezetett.

Jól gondolod fiú. – A haragnak már nyoma se látszott Hanibálon. Mint a nyári vihar, olyan gyorsan szállt el az idegessége. – Ahol te voltál, az az utóvéd tábora volt. És a te Kárdod napokig rossz úton terelgetett, hogy elkerüljétek a fősereget. Míg mi rátok vártunk, addig az első ilioni csapatok elérték Driont. Mire észbe kaptunk, már a várost teljesen ostrom alá vették.

Felugrottam a helyemről. Egyszerre voltam ideges és izgatott. Aggódtam a drioni polgárokért, de tudtam, hogy a városfalak jó darabig ellen fognak állni. És mégse ez érdekelt legjobban. Azon zakatolt az agyam, hogyha nem ő, akkor ki eszelte ki a rajtaütést.

Hogy tudtad meg mi történik velem? Hogy találtál rám? Hogy menekítettél ki? -Szegeztem neki kérdéseim sorozatát. – Választ akarok itt és most! Addig nem vagyok hajlandó tovább haladni!

A fenébe is a makacsságoddal, te fiú! – Úgy tett, mintha megsértődne. De már tudtam, hogy ez csak játszma. Még a mondat el sem hagyta a száját, letelepedett mellém és mesélni kezdett. – Amint elhagytátok a tábort, szinte rögtön visszatértek a felderítők, hogy a híd alkalmatlan az átkeléshez, csak idő kérdése és magától is összeomlik. Így nem volt mit tenni, maradtunk a helyünkön és vártunk. Ezalatt kiküldtem a szélrózsa minden irányába a felderítőket, hogyha bármit találnak, jelezzék. Másnap jött is a baj ajtóstól! A hír szerint az ilioniak alig fél napra voltak tőlünk, és a jelentés szerint több ezer ember közelít. Nem tehettem mást, szedtük a sátorfánkat és behatoltunk az Erdőbe.

Felkaptam a fejem. – Hogy mit csináltatok?! – Szegeztem neki a kérdést.

Megmondtam korábban is, hogy sose futok. Viszont tudtam, hogy idebent a fák jól takarnak minket, és sikeresen harcolhatunk ellenük, ha kis csapatokban, meglepetésszerűen támadunk! Tehát elkezdtük csipdesni őket, ami kicsit sem tetszett nekik, azt elhiheted nekem! – Vigyorra húzódott a szája. – A kis férgek a puskájukkal mertek csak aludni, mert nem tudták mikor támadunk, és hogy honnét! De nem voltunk elegen, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kevesen vagyunk, a nyílt ütközet meg se fordulhatott a fejünkben. Ezen kívül a hadiszerencse is elpártolt tőlünk. Könnyűlovasok kezdtek kísérni minden csapatot, így a rajtaütéseink hamar katasztrófába fordultak.

Mennyi embert vesztett el a Légió? – Kérdeztem, lélekben már felkészülve a szörnyű hírre.

Közel ezer embered... - Mondta, és közben nem mert a szemembe nézni. Fújtam egyet. Értük már úgyse tehetünk semmit...

Aztán?

Az Erdőben volt egy táborunk, ott gyülekeztünk, hogy az ilioniak előtt visszatérjünk Drionba. Néhányan kardoskodtunk amellett, hogy maradjunk és várjunk be téged, de nyílt parancs érkezett a királytól az indulásra... És épp, amikor majdnem kiadtam a menetparancsot, egy ismeretlen személy jelent meg a sátramban. Az egész testét ruha takarta, a szemén kívül nem láttam semmit az illetőből. Persze az alakja rögtön elárulta, hogy nő.

Felpillantottam. Csak nem?

Először a kardomért nyúltam, mert nem tudtam kivel van dolgom. – Folytatta Hannibál. – Aztán megnyugtatott és elmesélte, hogy mi történt veled, és hogy hol vagy. Azonnal felszólítottam a katonákat, hogy akik akarnak, kövessenek, hogy kiszabadítsunk téged. Néhány százan indultunk útnak lovon, az ifjú amazonnal az élen. Hamar ideértünk és vártunk. A kislány néha eltűnt, aztán megint megjelent. Végül este hosszabb időre maradt távol, pont akkor, mikor eleredt az a nagy vihar, aminek még én sem láttam semmi jelét az égen! Aztán visszatért és az első néhány villámbecsapódás után, a teljes káoszban kilőtt egy tüzes nyilat. Magas ívet írt le és a pályája végéhez érve berobbantotta a több hordónyi lőport.

Szóval jól érezte meg a tábornok. – Mormoltam az orrom alatt. – Hihetetlen!

Mit dörmögsz?!

Semmit, elnézést! És, hova tűnt a nő és a többi lovasom?

Mikor teljes volt a káosz, kiadtam a parancsot a támadásra. Előtte szóltam a fiúknak, hogy csak addig menjenek, ameddig nem veszélyeztetik az életüket. Aztán ha végeztek, szedjék a lábukat a nyakukba és menjenek vissza a gyülekezőhelyre.

Szóval oda sietünk éppen.

Igen, de befejezhetném, ha ennyire hallani tudni szeretted volna a történetet?!

Persze, elnézést! – Szégyelltem el magam, mikor rám rivallt.

Szóval, épp indultam volna én is, mikor az a boszorkány jelezte, hogy inkább kövessem. Bevezetett a füst és lángtengerbe és egyszer csak megállt, kezében a lövésre kész íjával. A következő pillanatban lőtt és én megláttalak. Utána már ismered a storyt...

És mi lett a Vadásznővel?

A kis amazonnal? Tudja a tököm! Nem tetszett a kinézete, de a segítségünkre volt, így megtűrtem... De most nem ez a fontos! Össze kell szednünk a lovasokat és irány Drion, hogy felszabadítsuk az ostrom alól.

Hiszen te magad mondtad, hogy az ostromgyűrű bezáródott, nincs szabad bejárás a városba!

Tényleg teljes az ostromzár. – Megint az a rejtélyes mosoly... - De egy szóval se mondtam, hogy nem tudunk bemenni! Van egy titkos bejáró, amelyet csak a drioniak ismernek!

Ez nekem egyszerre volt jó és rossz hír. Jó, mert biztosított engem arról, hogy bejuthatunk Drionba minden akadály és lehetséges emberveszteség nélkül. Viszont ott volt az a rossz hír...

Mióta tudsz róla? – Tettem fel a kérdést, hiszen a tény, hogy nem tudtam a bejáratról egyértelművé tette, hogy nem vagyok drioni.

Hogy ilioni vagy? –Szegezte rám egyetlen szemét a kiképzőm, a mentorom és a helyettesem. –Nyugalom, mióta betettétek a lábatokat a városba, mindent tudunk rólatok! –Elnevette magát. - Csak azt nem gondoltuk, hogy egy ilioni suhanc lesz Drionlegjobb sztratégosza alig két éven belül!r