A kósza vándor - Drion, a hadak útja

Epilógus

Akkor hát, a viszontlátásra kedves barátom! – Mondta nekem Tamás, ahogy indulásra készültem. – Remélem, hamarosan újra láthatjuk egymást! És sose feledd! Itt mindig szívesen látott vendég vagy.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a búcsúztatásomra. Szinte az egész város eljött, hogy elköszönjenek tőlem. Három hónap telt el az ostrom óta és az idő lassan télbe váltott. Minden hófehér volt. Drion pedig pompázott. Az eltelt időben a város szinte visszanyerte régi formáját, mintha senkinek se sikerült volna majdnem bevennie azt. Büszkén néztem végig az összegyűlt tömegen. Amikor megszólaltam, egyszerre szóltam a néphez és Tamáshoz is.

Remélem, hamarosan újra láthatjuk egymást! A legjobbakat! – Intettem vidáman. Végre elindulhattam haza! És nem egyedül.

Azt hittem, már sosem indulhatunk el. – Mondta morogva Ferenc, mikor ráléptünk a Nagy Útra, amely egyenesen Ilion fele vitt minket. – Hihetetlen, mennyire elhalmozott téged a nép! A tulajdon királyát se szereti jobban!

Ugyan már te bugris! – Ugratta társát Péter, a másik kísérőm. – Mi ajánlottuk fel Tamásnak, hogy elkísérjük Álmost, ha megengedi. Innentől fogva soha nem fog lerázni engem az biztos! – És gyengéden a hátamra csapott.

Az tuti, hogy engem se! – Mondta Ferenc és ő is hasonlóképp cselekedett, mint Péter.

Mindhárman jót nevettünk. Valóban ők kérvényezték, hogy elkísérhessenek engem. Nem akarták, hogy a „nagy drioni hős" egyszer csak banditák tőrének legyen az áldozata. Látszott rajtuk, hogyha nemet mondtam volna, akkor is jöttek volna utánam. Csak abban az esetben, titokban. Így hát beleegyeztem. Különben is: legalább volt társaságom.

Mondjátok! – Kérdeztem tőlük, mikor megjelent a láthatáron a Nagy Erdő. – Mégis miért gondoltátok, hogy jó királyotok lennék?

Elgondolkoztak a kérdésen. Majdnem beléptünk az erdőbe, mikor végre Ferenc felszólalt.

Nem tudtuk. Csak amit tettél, azok alapján úgy gondoltuk, hogy az előzőekhez képest csak jobb lehetsz. – Mondta komoran. Nem akartam megkérdezni, hogy mégis milyen szörnyűséges helyzet lehetett Drionban a megérkezésemig. Azonban hamar felvidult és mosoly jelent meg az arcán. – De legalább ha veled tartunk, akkor megismerjük a világot és tanulunk!

Igen, így van! – Helyeselt Péter hevesen. – Emellett nem árt, ha vigyázunk rád! Habár nem vagyok olyan bölcs és előrelátó, mint a jó öreg Hannibál, de ketten megpróbáljuk helyettesíteni őt!

Inkább arra vigyázzatok, hogy nehogy odadobjátok feleslegesen értem az életetek! – Mondtam nekik szemrehányóan, de mégis mosolyogva közben. Jót nevettek rajtam.

Az utazás nagy része ezekhez hasonló társalgásokkal telt. Nem volt semmiféle meglepetés, nem támadt ránk semmi. Persze már a második éjszaka megtudtam miért. Este mikor a tábortűz mellett ültem és a többiek már rég aludtak, furcsa zajok ütötték meg a fülem. Alig hallható avarzörgés volt. A hang irányába néztem és a bokorból két barna szempárt vettem észre a tűz fényében. Onnantól fogva minden éjszaka ott volt a közelünkben és tudtam, hogy nappal sincs másképp. Hamar kiderült számomra, hogy nem véletlen a szokatlan nyugalom a közelünkben. Nem volt szükségem az őreimre, mert vigyázták a lépteim. Csak az foglalkoztatott, hogy vajon miért.

Egy hét vándorlás és szórakozás után feltünedeztek a láthatáron Ilion tornyai. Azonnal meggyorsítottam a lépteim és Péter meg Ferenc tartották velem a tempót. Sajnos már késő délután volt, mikor ez az esemény lezajlott, így egy újabb éjszakát kellett a szabad ég alatt töltenünk. Nem igazán bántam a dolgot. Tele voltam lelkesedéssel, hiszen másnap elérjük a várost.

Épp aludtam és a rég nem látott szüleimről álmodtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki durván rázza a vállamat. Nehezen tértem vissza a valóságba, de mikor kinyitottam a szemem, Ferencet véltem felfedezni magam mellett, szorosan a földhöz lapulva. Mikor észrevette, hogy felkeltem, egyik kezét a számra tette, a másikkal pedig lenyomott a földre. Fojtott hangon súgta oda hozzám.

Egy szót se! Lovasokat hallottunk a közelben! Nem tudjuk, mit akarnak!

Jeleztem neki, hogy elengedhet, felfogtam mi a helyzet. Lassan visszahúzta mindkét kezét, én pedig a hasamra fordultam és mellé kúsztam úgy, hogy könnyedén beszélhessünk. Már én is hallottam a patadobogást.

Ez érdekes! Nem kellene ilyen közel járőr csapatnak lennie! – Megerőltettem a szemem és körbe szemléltem. Nem láttam sehol mozgást. – Hol van Peti?

Elment körül szimatolni kicsit. – Kaptam a választ. Logikusnak találtam, hiszen Péter lövész volt. Bólintottam és hosszú ideig csöndben voltunk és figyeltük a tájat, hallgatóztunk.

Elmentek volna? – Kérdeztem végül úgy egy fél óra múlva.

Nem. – Szólalt meg egy hang mögülünk. Gyorsan hátra néztünk, közben a fegyverünkhöz kapva, de hamar észrevettük, hogy csak Péter szólt hozzánk. – Megölték őket. Mindegyikkel egy nyíl végzett. – És egy kőrisfából készült nyilat mutatott. Jobban megvizsgáltam az eszközt. Tudtam kihez tartozik.

Ez mégsem magyarázat az éjszakai járőrökre... - Mondtam hangosan gondolkozva. – Csak akkor küldik ki őket Ilion környékére, ha egy magas vérdíjú bűnözőt keresnek...

Nem tudtunk jobb ötletet, miszerint biztos valamelyik rab megszökött az ilioni cellákból. De elővigyázatosságként az éjszaka hátralevő részében nem gyújtottunk tüzet és a fegyverünkkel a kezünkben aludtunk.

Reggel hamar talpon voltam. Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam. Szerencsére az idei tél ezidáig nem volt igazán zord, csak néhány szem hópehely hullott az éjszaka. Itt-ott ugyan fehér foltok voltak fellelhetők a földön, de a legtöbb helyen még mindig a fű uralta a tájat.

Felébresztettem társaimat, akik még békésen szunyókáltak. Természetesen kellemes szidásban volt részem, mikor felkeltettem őket, de nem vettem tőlük zokon semmit. Túl izgatott voltam ahhoz. Hamar útra készen voltam, míg Péter és Ferenc még csak az induláshoz készülődtek.

Végül nagy nehézségek árán elindultunk. Hamar megtettük azt a pár kilométert, ami még hátra volt Ilionig. Minél közelebb értünk, annál részletesebb képet kaptunk a városról. Én pedig egyre jobban csodálkoztam. A kémek jelentése szerint ugyanis szörnyű helyzetek uralkodtak a városomban. Mégis, az omladozó épületekből álló kis városka, amelyről aligha lehetett elhinni, hogy pár száz évvel ezelőtt egy birodalom központja volt, most rácáfolt régi képére. Egy márványváros állt előttem teljes pompájában. Az épületek fehérek voltak, akárcsak a falak, a tornyok, és a palota. Mindez hatalmas területet foglalt el, első ránézésre a régi város ötszörösét. Értetlenül álltam az előtt, hogy miképp volt Ilionnak erre ereje és pénze a háború mellett. Csodálkozva bámultam a várost.

A társaim nem értették, hogy miért álltam meg olyan hirtelen, könnybe lábadva a szemem. Nem is érthették. Egyszerre voltam büszke és boldog. Boldog, mert végre hazatérhettem oda, ahova már évek óta nem jártam!

- Vége -

Folytatása következik...

A következő rész címe: Ilion, a titkok városa

Jó szokásomat megszakítva, íme egy kérdés a mű végén:

Mit vártok a következő részben?