A kósza vándor - Drion, a hadak útja

29. Fejezet

Szerencsénk volt. Az ilioniak annyira elvoltak foglalva az ostrommal és annyira magabiztosak voltak, hogy teljesen ellenőrizetlenül hagyták a környező vidékeket. Így teljesen akadálytalanul jutottunk el a lépcsőkig. Ott aztán a lovakat kénytelenek voltunk lelőni. A vékony párkányokon, amelyeket lépcsőnek hívták, még egy ember is nehezen közlekedhetett. A lovaknak pedig egyenest lehetetlen lett volna. Ezen felül elfogyott az élelmünk és még kétnapi gyalogút állt előttünk. Fájó szívvel, de búcsút mondtunk a hátasainknak, és mindegyik fejébe egy-egy golyót küldtünk, hogy ne érezzenek fájdalmat. Ezután a szükséges holmikat, a friss hússal kiegészítve magunkra vettük és folytattuk tovább az utunkat a bejárat fele.

Mire az utolsó ember is leért a lépcsőn, már beesteledett, így kénytelenek voltunk tábort verni. A szokásos mulatozás és nagy tüzek helyett most, komor csend és sötétség borult ránk. Hannibál figyelmeztetett, hogy a hadiszerencsének köszönhetjük, hogy nem szúrtak ki minket a lövések után, így hát ne a tábortűzzel kockáztassuk az életünket. Hangzavar pedig még a figyelmeztetések ellenére sem merülhetett fel. Senkinek se volt kedve dalolni, hiszen amellett, hogy a szakadék tetején kora délelőtt mészárszéket rendeztünk, még lefele jövet az egyik szerencsétlen megcsúszott és leesett a mélybe. A szétroncsolódott, vérben fekvő holttestét a lövésznek a lépcső alján találtuk meg. Néhány bajtársa vállalta, hogy ásnak neki egy sírt, ha már máglyarakásra nem volt lehetőség.

Az éjszaka nyugalomban telt, semmi nesz nem ébresztett fel minket. Még a messze jövő ostromzajok is elég halkak voltak ahhoz, hogy aki aludni szeretett volna, az békésen pihenjen. Mindenki szunyókált, hiszen több napi izgalom és ébrenlét után végre lehetőség adódott egy kis nyugodt alvásra. Egyedül csak én nem bírtamálomra hajtani a fejem. Amíg mások az elmúlt napokban történtek miatt horkolva szunnyadtak, addig én ugyanezen okból éberen ültem és gondolkoztam. Észre sem vettem, hogy átvirrasztottam az egész éjszakát, csak mikor reggel az ébredező katonák közt megjelent Hannibál felém közeledő alakja. Pihentnek tűnt és ez a hangjából még inkább kicsendült.

Jó reggelt sztratégosz! – Köszönt felém vidáman.

Jó reggelt! Látom kipihented magad!

Hát igen... - Mérte végig magát, mint aki most először érzékeli fizikai valóját. Aztán rám szegezte a tekintetét. – Én kipihentem magam, viszont a karikás szemeid alapján nem mondható el ugyanez rólad is...

Valóban nem... - Válaszoltam lomhán és kerestem a megfelelő alkalmat arra, hogy másra tereljem a témát. – Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem azért jöttél, hogy az éjszakámról cseverésszünk...

Való igaz! – Mondta és megvakarta a tarkóját. – Tudod, aggaszt engem ez a békés helyzet, főleg úgy, hogy alig egynapi járásra innét dúl a háború...

Értem! És mit kívánsz, hogyan tudom eloszlatni a kételyeid, hogy ekkora szerencsénk van? – Éreztem, a fáradtság ingerültté tett. És azt is tudtam, hogy hamarosan szegény legatusomon fog levezetődni ez a feszültség, ha nem távolítom el a közelemből.

Küldj ki felderítő csapatokat!

Rendben! Válasz ki húsz embert a vezetésed alá! Ti lesztek az előőrs!

De... - Kezdte habogva, hiszen mégiscsak az egyik tisztemet készültem elküldeni a csapatból felderítésre. Haragosan szóltam közbe.

Semmi de! A te vezetéseddel mentek előre felderíteni. Egyszerű a miért: te ismered az utat és gondolom, nem egy egyszerű kapuról van szó... Biztos vagyok benne, hogy elő kell készíteni a titkos bejáratot és lesz időtök rá, még mielőtt megérkeznék a többiekkel.