A kósza vándor - Drion, a hadak útja

33. Fejezet

A gyászomat félre téve magamra kaptam a ruhámat, amely még mindig a harcban szerzett vérfoltoktól tarkállott és a felszerelésemet is magamhoz vettem. Heves léptekkel csörtettem keresztül a fellegvár folyosóin. Ahol elhaladtam, ott a hátam mögött heves sugdolózás támadt.

Hát visszatért a gyászból? – Mondta az egyik cseléd.

Biztos megviselte a gyász, de tettre késznek tűnik! – Hallottam mástól.

Nem lennék az imperator helyében... - Hangzott el utoljára egy másik személytól, mielőtt feltéptem volna a Haditanács teremajtaját. Bent a király és a sztratégoszok álltak a térkép körül gondterhelt arccal. Nem voltak sokan, ám nem ez volt a meglepőbb. És nem én voltam a legmeglepettebb. Ahogy észrevettek szinte kővé dermedtek a látványomtól. Gyorsan lesütötték a szemüket. Egyikük elkezdett reszketni félelmében. Ezek a vén csontok tudták, a jelenlétem egyenértékű egy viharral, amely keresztül söpör egy gabonamezőn. És most ők voltak a gabona.

Azonnal válaszokat akarok, különben nem állok jót magamért! – Mondtam, jól érezhetően a hangomban, hogy visszafojtom a kitörni készülő dühömet. – Hogy a picsába állhat lángokban Drion?!

A négy teremben lévő sztratégosz közül azonnal kiszúrtam Andrást, ahogy falfehér arccal próbálja ösztönözni a többieket, hogy meséljenek. Végül, mivel egyikük sem mert még csak felnézni sem, megköszörülte a torkát és megszólalt.

Miután bezártak téged, az imperator úgy döntött, hogy kitör a városból és a győzelem mámorában megütközik az ilioniakkal. Véres csata volt, egész álló nap ölték egymást, azonban a nagyobb tömeg győzedelmeskedett. Hatalmas veszteségekkel kénytelenek voltunk visszavonulni. – Mondta, de a hangjából egyáltalán nem éreztem ki a sajnálatot, vagy a szomorúságot.

És azt akarod, hogy elhiggyem neked te álnok kígyó, hogy László önmagától találta ki, hogy kitör?! – Sziszegtem a fogaim között. – Hiszen megesküdött, hogy tartani fogja magát a tervhez!

Hidd el, próbáltuk visszatartani! – Emelte fel két kezét. A kezdeti bizonytalanságának már nyoma sem volt. – Azonban önfejű volt és nem hallgatott ránk! Ez lett a végeredménye.

Éreztem, hogy hazudik. Senki sem mert Andráson kívül a szemembe nézni. És mégis ez az ember állta a tekintetem, sőt még kaján vigyorral az arcán bámult engem. Éreztem, hogy elönt a düh, de tudtam, hogy nem érek el vele semmit, ha megölöm. „Majd még lesz rá módod!" – Nyugtatgattam magam. Végül úgy döntöttem, hogy megkeresem Tamást, ő biztos információkkal tud ellátni engem.

Nem érdekel mi történt! – Mondtam a tanácsnak, miután végig gondoltam a dolgot. – De mától én vagyok az imperator. Aki megpróbálja kétégbe vonni a tisztségemet megölöm. Aki megpróbál ellenállni, megölöm. Aki megszegi a parancsaimat? – Szünetet tartottam és egyenesen András szemébe néztem. – Az jobb, ha önmagát öli meg! – Levegőt vettem. – A parancsaimat hamarosan megkapjátok!

Nem vártam meg a reakciójukat. Kimentem a teremből, hogy megkeressem Tamást. Az őröktől kértem tanácsot, akik útba is igazítottak engem. A Fellegvár faláig jutott az ellenség! Az ottani kapunál vezette a csapatokat a bajtársam. Ott is találtam meg, ahogy a falon ordibált az embereivel, gyorsabb lövésekre ösztökélve őket.

Gyerünk ti szarrágók, hát erre képeztek ki titeket?! – Ordította, miközben felmásztam hozzá. Mivel háttal állt nekem, ezért rátettem a vállára a kezem. Lendületesen fordult meg. – Te meg mi a faszt akarsz?! – Kérdezte, de rögtön észrevette, hogy ki zavarta meg és meglepetés látszódott az arcán. – Hát te még életben vagy? – Mondta és átölelt. – Jó újra itt látni! – Elkomorodott a tekintete, ahogy végigmért. – Istenek! Ennyire megviselt a tragédia! Hiszen egy ősz tincs van a hajadban!