A kósza vándor - Drion, a hadak útja

3. Fejezet

A gyenge fényviszonyok csak mindent ijesztőbbnek láttatnak, mint amilyen valójában. Minden furcsa neszre összerándultam és megálltam. Lassan haladtam csak, és a félelem minden egyes lépéssel egyre jobban úrrá lett rajtam. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul. Próbáltam nyugtatgatni magam.

Egyszer csak egy ismeretlen valami ér hozzá a vállamhoz. Nagyot ugrok, és közben hangosan felkiáltok. Azonnal megfordulok és eltávolodom az ismeretlen támadómtól, közben előrántva kardomat, amelyet remegő kézzel tartok a sötétség felé. Ám a támadás elmarad. Helyette hangos nevetés, egy ismerős hang csapja meg a fülemet.

Te, úgy összeugrottál, mintha összevagdaltak volna! – mondta a hasát fogva Beszédes. Nem tudta haragudni rá, mert tényleg nem az ő hibája volt az, hogy annyira lemaradtam, hogy lehetőséget kapott erre a tréfára. Magamra voltam dühös és ezért csakis magamat hibáztattam. Beszédes láthatta rajtam a levertséget, mert a nevetés abbamaradt.

Vártam, hogy valami kedveset szól hozzám, hogy megnyugtasson, vigasztaljon, de ehelyett legugolt a földre és várt. Csuklyáját mélyen a szeme elé húzta, hogy ne árulhassa el a helyzetét. Követtem példáját, annak ellenére, hogy nem tudtam, miért csináljuk. Vártunk. Addig pedig gondolkoztam, hogy mi volt az, amire felfigyelt. És egyszer csak meghallottam! Pontosabban rájöttem arra, hogy nem hallom azt, amit eddig hallottam. A furcsa nyikorgás maradt abba, pedig a szél továbbra is ugyanolyan erősen fújt.

Beszédes előhúzta a pisztolyát és mutatott valamerre. Nem igazán láttam és értettem, hogy mit csinál. Reméltem, hogy valahogy jelezni fog nekem. Lassan elfordította a kijelölt iránytól a fejét, közben a másik kezét felemelte, mintha el akarna takarni valamit. Ekkor eszméltem csak rá, hogy lőni készül. Nem volt időm, így csak a szememet csuktam be. Épp időben, a következő pillanatban ugyanis a csappantyú lecsapott a magnézium-sapkára, sercegve meggyújtva a lőport, amely hangos robbanás kíséretében kilőtte a golyót. Nem hallottam, hogy talált-e, mert a fülem sípolt a közelben történő lövés miatt. Így csak a látásomra támaszkodhattam, amely a felkészületlenségem miatt erősen homályos volt. De így is láttam, hogy Beszédes feláll és futásnak ered. Jól kivehető volt az irány, ahova tartott: a táborhoz sietett.

A történtekből a pillanat hevességében semmit sem fogtam fel. Mint engedelmes tanítvány a tanítója vezetését, úgy követtem most én Beszédest. Gondolkodás nélkül, csak bíztam benne, hogy amit csinál, az nem lehet a káromra, hiszen azért van, hogy segítsen. Akár csak egy tanár. Valahol az agyam mélyén mégis motoszkált a tudat, hogy nem azért követem, mert bízom benne. Hanem mert nem merek egyedül maradni és kockázatot vállalni az ismeretlennel szemben.

Hamar visszaérünk a táborhoz, ahol mindent rendben találunk. Harmadik társunk fegyverkezve várt ugyan, de csak azért, mert hallotta, hogy lövések dördültek. Beszédes kiadta gyorsan a parancsokat. Körbe álltunk, hátunkat egymásnak vetve és megtöltött pisztolyokkal a kezünkben vártunk. Hosszú pillanatok teltek így el, feszülten, ahogy minden erőnkkel arra koncentráltunk, hogy a legkisebb veszélyforrást is észrevegyük. Vártunk. És ekkor csörrenést hallottam. Én voltam a legközelebb, így a hang irányába tartottam a pisztolyom és lőttem egyet. A lövés célt tévesztett, bár kár lett volna azért a szegény mókusért, akit ellenségnek véltem...

Mikor megpillantottuk a tábortűz fénye mellett, ahogy ijedtében gyorsan felmászik a fára és onnan figyel, hogy mégis ki és miért zavarta meg békés éjszakai járkálását, mindannyiunkat elfog a nevetés felszabadító ereje. Percek teltek már el, mióta visszafutottunk a táborhoz, így ha valaki követett volna minket, az már rég támadhatott volna. Azonban mivel ez elmaradt, így úgy döntöttünk, hogy a kutatást nappalra hagyjuk. Sorsot húztunk és eszerint osztottuk be egymást őrségbe, nehogy túlságosan is védtelenek maradjunk egy ilyen helyen. Rám a hajnal előtti órákban került a sor-én lettem az utolsó.