A kósza vándor - Drion, a hadak útja

11. Fejezet

A haditanácsot ezennel megnyitom! – Hangzottak el ezek a vészjósló szavak a legatus szájából. Ő volt a szratégosz után a legfontosabb ember ebben a seregben. – Mint mindannyian tudjátok, a sztratégosz halála hatalmas problémákat vet fel. A legfontosabb mind közül, hogy a hiánya miatt a katonák nyugtalanok, hisz nincs senki, akinek a kezében összefutnának a szálak a sereg vezetésével kapcsolatban. Szerencsére a teljes katasztrófát eddig elkerültük, hála a szervezettségünknek, de nem maradhatunk sokáig vezető nélkül! Így el kell döntenünk, hogy kire bízzuk magunkat a hadjárat végéig!

Miután kiértünk a völgyből, azonnal felállítottuk a katonai tábort. A közelben lévő erdőből nagyon hamar csak a kivágott fák törzsei maradtak. A hatalmas, téglalap területű erődöt palánkkal vettük körül, hogy ha az ellenség támadna, akkor legyen egy hely, ahol védve lehetünk. Persze ez a tűzfegyverek korában már alig számított valamit, de biztonságérzetet adott az egyszerű, tapasztalatlan katonának.

Az erőd elkészülte után, minden megmaradt csapattest parancsnokának és parancsnokhelyettesének üzentek, hogy azonnal menjenek a legatus szállására. Nem volt szükségem sok időre, már menetkész voltam és indultam is, hogy kiderítsem, milyen ügyben hívják össze a 24 megmaradt tisztet a 46-ból.

A legatus sátrát volt a legkönnyebb megtalálni. A tábor közepén helyezték el, mint főparancsnoki központot és a lehető legtöbb díszítést kapta. Maga a sátoron lévő, aranyból készült bojtok annyiba kerülhettek egyenként, mint egy közkatona 2 évi zsoldja! Így hát, még a vak is eltalált volna idáig...

Már vártak minket, mert mire oda érkeztem, egy őr, miután ellenőrizte a személyazonosságom, azonnal bebocsátott. A sátor belsejében minden fényárban úszott. A nem olyan régen feltalált világító eszközök, amelynek a kicsi Nap nevet adtak, sokkal több fényt bocsátottak ki magukból, mint az egyszerű gyertyák. Miután hozzászokott a szemem a kinti sötétség után a fényviszonyokhoz, többet is megfigyelhettem: szinte az egész teret a középen található hatalmas tölgyfaasztal töltötte ki, amelyen több irat és térkép helyezkedett el, a lehető legnagyobb rendetlenségben. Az asztal körül ott álltak a parancsnokok és a helyetteseik. Mindegyik már jócskán meghaladta a 40-et és látszott rajtuk a megvetés, mikor észrevettek engem. Ők is tudták, akárcsak én, hogy nem a harci tapasztalatom miatt vagyok tiszt. Így már a legelején kimondatlanul, de eldőlt a szerepköröm: csöndben, bevonva magam alá a farkam, hallgatok, és mint megfigyelő leszek csak jelen, bármi legyen is.

Aztán megérkezett a parancsnokom is, aki a csata után sokkal közvetlenebben bánt velem. Odaintett magához bizakodva és megsúgta, hogy jobb, ha megfigyelem a többi tisztet is. Azt nem árulta el, miért, de nem is volt esélyem megkérdezni, mert ekkor jelent meg a legatus, aki bejelentette, hogy miről is lesz szó az este folyamán...

Tehát Uraim, várom az ötleteiket, észrevételeiket! – Csönd honolt a helyiségben. Mindenki tudta a jelenlévők közül, hogy a rangidőst kellene megválasztani ideiglenes parancsnoknak. – Nos tehát, ha nem szólal fel senki, akkor magamat jelölöm az ideiglenes tisztégre! Van-e bárkinek bármi nemű ellenvetése? – Újabb kínos csend. Többen elkezdtek egymásra nézni, mintha némán beszélgetnének, hogy volna-e értelme tiltakozni. Mások a cipőjüket nézték, mert megtalálták rajta azt a bizonyos nem létező foltot.

Egyszer csak előlépett egy ember. Az Elsők parancsnoka. Ez a csapat az elitek elitje volt. Minden fegyverrel tudtak küzdeni és híresek voltak arról, hogy sosem adják meg magukat. Mindig először mennek a csatatérre és utolsókként hagyják el azt. (Kivéve, ha nem olyan szégyenletes, mint amilyen a rajtaütés volt.) Ettől eltekintve minden katonának ők voltak a példaképei. Kivétel nélkül egytől-egyig tapasztalt és bátor harcosok voltak. És ezt a parancsnokukról is el lehetett mondani. A jobb szeme hiányzott, egy csúnya vágás ékeskedett a helyén. A bal füléből korábban levághattak egy darabot. Ettől függetlenül biztos jóképű lehetett 20 évvel ezelőtt, de látszott, hogy jócskán az 50-es éveiben jár. Az arcán ráncok kezdtek megjelenni és a haja is hullásnak indult. De mindezek ellenére látszott rajta, hogy az egész seregben talán ő volt a legtapasztaltabb katona.