A kósza vándor - Drion, a hadak útja

25. Fejezet

Követtem a Vadásznő nyomait azon az úton, amelyen utoljára láttam elindulni. A bozótosban könnyű volt a dolgom, mivel a testével nyitott ösvény jól behatárolta, hogy merre ment pár perccel korábban, nekem tehát csak annyi volt a dolgom, hogy kövessem ezt az ösvényt. A bozótosból kiérve azonban eléggé megnehezült a helyzetem. A korábban olyan jól kivehető nyomvonal hirtelen megszakadt az utolsó bokornál. Ezen túl egy dimbes-dombos vidék terült el, amely felületének nagy részét az ebben az évszakban nyíló különböző virágok tarkították.

Tanácstalan voltam, hiszen tisztában voltam azzal, hogyha olyan ügyes is lett volna, hogy minden nyomot eltüntet maga után, még akkor is észre kell vennem egy ilyen nyílt területen, mivel nem rendelkezett akkora előnnyel velem szemben, hogy eltűnjön a horizontról. Tehetetlenségemet egyre növekvő idegességem jelezte leginkább. Egyre több szitokszó hagyta el a számat és egyre többször tettem felesleges, feszültséggel teli mozdulatokat.

Nagyjából 10 perce tarthatott ez az állapotom, amikor közeledő léptek ütötték meg a fülem. Azonnal ráeszméltem, hogy az asszaszinok nagy valószínűséggel odaértek Kárdhoz és meghallhattak engem. Nem volt mit tennem, rögtön elbújtam egy bokorba, kisebb távolságra onnan, ahol az előbb álltam. Így csökkenthettem annak az esélyét, hogy észrevegyenek, de elég közel maradtam ahhoz, hogy lássam és hallhassam őket.

Miközben nagy nehezen befészkelődtem egy bodzabokorba, észrevettem, hogy a talajon lábnyomok vannak. Tudtam, hogy kihez tartoznak, mégsem folytathattam a kutatást, mivel addigra odaértek az asszaszinok. Szerencsémre a bodzák épp nyílóban voltak, így a természettől elütő fehér ruhám most jól beolvadt a bodzabokor környezetébe, kiváló búvóhelyet biztosítva nekem.

Jöttek. És nem az óvatos ember lépteivel, hanem a magabiztos harcoséval, aki semmitől nem fél és semmi sem lepheti meg. Fogalmam sem volt, hogy azért érkeznek ilyen hangzavarral, mert ennyire újoncok és biztonságban érzik magukat, vagy pedig annyira profik, hogy ezzel próbálják felhívni magukra a figyelmet, hogy addig valami másról eltereljék azt...

Figyelmesen körbeszemléltem, de nem találtam semmi figyelemre méltót. Naivan megnyugodtam, hogy csak ezzel a két asszaszinnal van csak dolgom. Nem is koncentráltam hát másra, csak rájuk, hogy mit csinálnak és hogy miről beszélnek.

A mozgásuk nem arra utalt, hogy céltalanul tévedtek volna el erre, ezen kívül elég árulkodó volt az is, hogy rögtön a korábbi helyem felé vették az irányt. „Lehet, hogy észrevettek már korábban is?" – Gondoltam azonnal erre, és arra következtettem, hogy nagy valószínűséggel igen. Elkezdtem latolgatni az esélyeimet és menekülési útvonalat keresni. Az elhelyezkedésem hamar nyilvánvalóvá tette, hogy csendben nem tudnék odébb állni, mindenképp küzdenem kell a szabadulásomért. Így hát eldőlt, hogy mi a legkézenfekvőbb. Ezalatt a két asszaszin elérte a bokrok szélét és elkezdték kémlelni a tájat – akárcsak én pár perccel korábban. Megfelelőnek találtam az alkalmat a támadásra.

Előpattintva két pengémet néhány gyors ugrással az asszaszinok mögött termettem, alulról lendítve a karomat, hogy gyors és tiszta munkát végezhessek. Nem számítottam rá, hogy várnak rám. Amint lesújtottam volna, rögtön elugrottak oldalra és védekező pozíciót vettek fel. Lábak terpeszben, hogy biztosítva legyen a stabil állás, enyhén behajtva, hogy a gyors reakciók kivitelezhetők legyenek. Ugyanígy a kezek enyhén felemelve és behajtva, szintén a gyors válaszlépések érdekében.

Így hát tisztázódott előttem, hogy a meglepetés ereje ugrott és az ellenfeleim nem csak létszámfölényben vannak velem szemben, hanem a harci tudásuk is sokkal nagyobb. Egyetlen esélyem maradt: ha bízva a gyorsaságomban, megpróbálok elmenekülni. Mint a golyó, melyet kilőnek a puskából, hogy véghezvigye a szörnyű gyilkolást az ellenség soraiban indultam meg abba az irányba, amelyről korábban jöttem. A célom a lovak elérése volt, hogy a táborhelytől visszalovagolhassak a seregemhez.

Egy rövid ideig elhitettem magammal, hogy sikerülhet a menekülés. Rövid ideig véltem látni, hogy az ellenség nem követ engem. Hirtelen az a gondolat futott át az agyamon, hogy talán megleptem őket és meglepetésükben nem tudnak mit reagálni. Azonban amennyire hirtelen megörültem ennek, olyan hamar kellett rájönnöm, hogy mindez csak hitegetés saját magamnak. Mint kiderült később, nem lepődtek meg a cselekedetemen. Egyszerűen csak macska-egér harcot kívántak velem folytatni. És piszkosul jól csinálták. Megkaptam a szabadság lágy szelének egy ígérgető fuvallatát, hogy aztán egy dobókés villámszerűen eltüntesse azt.

Alig tettem meg száz métert, mikor hirtelen fájdalom nyilallt a jobb lábamba. Nem értettem az okát, azonban kénytelen voltam lassítani. Időm se volt arra, hogy megnézzem mi tehetett átmenetileg nyomorékká, hajtott engem előre a félelem. Mert féltem. Féltem attól, hogy mi történhet velem azután, ha az asszaszinok elkapnak engem. Ez a rettegés pedig erőt adott ahhoz, hogy folytassam. Rövidesen azonban a másik lábamban is egy hasonló érzés kezdett úrrá lenni. Ezt pedig már nem bírtam ki, orra buktam. Most fogtam csak meg a lábam, hogy megnézzem a fájdalom okát és rögtön világossá vált, mi volt az. Mindkét vádlimból egy-egy dobókés állt ki. Nem tartott sokáig összeraknom a képet: hagytak futni, hogy aztán harcképtelenné téve kapjanak el. Itt már nem volt értelme a hősködésnek. Arany szabály: amelyik katona nem bír a földről felállni a csatában, annak vége van.

Azonban bármennyire is biztos voltam abban, hogy ketten tettek engem nyomorékká, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy nem így volt. Egy harmadik alak jelent meg, nem messze a bodzabokortól, ahol biztos búvóhelyemet véltem fellelni. Ő lehetett a vezér, mert a másik kettő figyelmesen nézte őt is, nem csak engem. Furcsa volt számomra ez a személy, mert emlékeztetett valakire. Arcát vászonnal takarta el, így kész akarva se tudtam volna megmondani, hogy ki lehetett. Járása elég bizonytalan volt, így csakis arra tudtam asszociálni, hogy kicsit részegebb a kelleténél. Ez azonban ellentétben állt a titulusával és az életmódjával. Az asszaszinok ugyanis megvetnek mindenféle italt, amely akadályozhatja őket a küldetésük végrehajtásában.

De abban a helyzetben nemvolt sok időm ezeken az apró részleteken elgondolkodni. Fél kábultan afájdalomtól és a vérveszteségtől még az volt az utolsó képem, hogy az asszaszinodatántorog hozzám és egy jól irányzott ütéssel eltalálja a tarkómat. A világgyorsan elsötétült előttem, és mint a kocsonya omlottam össze. Az ellenségfoglya lettem.