Egy Újabb Fogadással

8. Fegyverszünet

8.Fegyverszünet

Vihar előtt mindig szép az idő

/BRANDON/

A délután ha lehet még lassabban telt. A szívem megfájdult a tudatban, hogy Betty mindennek a szemtanúja volt és, hogy mekkorát csalódott bennem.

Betty már kiskora óta apás volt. Szó szerint apa pici Hercegnője. Állandóan játszottunk, vittem ide-oda. Szinte a tenyeremen hordoztam. Aztán elkezdte az iskolát. Kirándulásokra én velem akart menni elsőben és én szívesen mentem. Nyílt napokon amikor időm adta beültem és néztem ahogyan koncentrál egy egy feladatnál. Ahogy néha összeráncolja a szemöldökét mert nem érti a feladatot de aztán ellazul.

Segítettem neki sportot találni, segítettem neki a háziban, a takarításban, mindenben. Emlékszem, hogy mikor hatalmas vihar volt és ketten voltunk itthon éjjel mert Kim dolgozott átrohant a mi szobánkba mert félt. Szín tisztán emlékszem rá.

"A kinti fák lombjait majdnem levitte a szél. Kim Todéknál segít s nagy valószínűséggel ott is alszik. Andrew és Nicholas ment vele én meg itthon maradtam Bettyvel. A házunkba szinte fő szabály volt, hogy a mi szobánk az szent és sérthetetlen. Nem lehetett bent ugrálni az asztalnál mert ott tároljuk a papírokat.

A közelbe hangosan csapott be le a villám ami miatt még én is megrázkódtam. A dörgés már csak hab volt a tortán a cseresznye a tetején pedig a zuhogó eső volt. Az ablakhoz mentem és kinéztem. A szomszéd házban felkapcsolódott a villany és a bejárati ajtó kinyílt. A szomszédunk egy egyedül lakó özvegy. Minden viharnál kimegy a kertbe ugyanis a férje egy viharban halt meg. Autóbalesetben. 

Az ajtó hamar kicsapódott mögöttem és Betty szaladt be rajta. A kezei remegtek, a szemei sarkában könnyek bújtak. -Apa én nagyon félek. -szaladt oda hozzám és ölelte körbe a lábaimat. Bettynek ez hagyomány volt. Amikor valakinek rossz kedve volt esetleg neki mindig a lábunkat ölelte körbe. Mert alacsony volt. Nem várta meg amíg lehajolunk hozzá, ő neki így tetszett.

-Semmi baj, Kicsim, csak egy vihar. -vettem fel az ölembe és magamhoz öleltem. Betty alapból semmitől sem félt. Nem félt a magasságtól, sem a tűztől, a mély víztől, a bogaraktól. Ő csak egy dologtól rettegett. És az a vihar volt.

-Kérlek aludj velem. -suttogta mire a kő szívem azonnal meglágyult. Óvatosan odavittem az ágyunkhoz és leraktam rá. Az én paplanomat odaadtam neki mert az valamivel melegebb mint az övé és betakartam vele. Hiába van november eleje az idő, mintha december lenne.

Én is felültem az ágyra mellé és vártam, hogy közelebb bújjon. Így is tett. Törékeny teste remegett a félelemtől mire a karom fel-le kezdett járni vékony karján.

-Apa megígéred, hogy mindig itt leszel nekem? -szólalt meg pár perc csend múlva. Betty az ujjaimmal játszott ami a Ő kicsi kezei mellett hatalmasnak tűnt.

-Mindig itt leszek neked, Kicsim. -mosolyodtam el Ő pedig még erősebben ölelte a karomat. Puszit nyomtam a homlokára ezzel megerősítve a mondatomat.

És így ültünk hosszú percekig amíg meg nem hallottam az egyenletes szuszogását. Nem volt szívem visszavinni a szobájába, hiszen látszott az arcán a félelem és a nyugtalanság. Óvatosan közelebb húztam magamhoz, majd a hátára jobban lehúztam a paplant és én is lecsuktam a szemeimet, és a fejemet a falnak döntöttem."

A szobából lassan kimentem és szembe találtam magam az órával ami lassan kilenc órát ütött ami annyit jelentett, hogy legalább 5 órát gondolkodtam és bambultam a semmibe. A terasz felé vettem az irányt és megcsörgettem Ben számát.