Egy Újabb Fogadással

12. Nyaralunk

12. Nyaralunk

Mindig lesz jobb nálad. Ez tény. A kérdés, hogy a másiknak kell-e a jobb vagy kitart nálad.

/KIMBERLY/

-Ha Brandon megint te vagy az, esküszöm, hogy fejbe váglak a nyuszis mamuszommal. -morogtam magamban és az ajtó felé igyekeztem, ahol a héten már másodjára fekszenek rá a csengőre. A teljes alakos tükörbe belenézve elszörnyedtem a külsőmtől és a vérben forgó, kisírt szemeimtől. A hálóingem már csak hab volt a tortán, akár csak a nyuszis mamuszom amit még gimiben kaptam Todtól. -Frank? -vontam össze a szemöldököm a látogatómon. Frank ha lehet mondani egy másik bejárónk volt. Régen mikor Brandon sokszor járt külföldre és én vele mentem, ő pakolta a cuccainkat, de mikor Brandon már leginkább csak belföldön vállalt meccseket, neki meg családja lett, békésen külön váltak az útjaink.

-Gyönyörű reggelt, Mrs. Bell! Ma is csodásan fest! -sétált beljebb hatalmas mosollyal az ötven körüli férfi. Az arca azóta kissé már nyúzottabb lett, a haja enyhén megőszült. -Hol vannak a csomagjai? -nézett körbe "csomagokat" keresve, de én csak a szemöldökömet ráncoltam.

-Valamit nagyon eltévesztett, Frank. Nem megyünk sehova. -fűztem keresztbe a karomat a mellkasom előtt és kérdőn néztem az előttem eléggé alacsony, ősz hajú férfire.

-Dehogynem, Cicám! Nyaralunk! -az ajtó mögöttem kicsapódott és Brandon úgy lépett be rajta a James Bond szemüvegével mintha Ő lenne itt a jó Isten. -Na pakolj, Kicsim. -húzott magához a csípőmnél és egy puszit nyomott a fülem mögé amibe az egész testem beleremegett, úgy ahogyan 10 évvel ezelőtt is. Látszott, hogy nem akarja, hogy Frank tudja, hogy mi nem vagyunk már együtt amit nem is értek, mert ha együtt lennénk egy házban kéne laknunk. 

-10 perc. -néztem Frankre és elindultam a háló felé ahova (természetesen) Brandon egyből követett. -Megkérdezhetem, hogyan is gondoltad ezt? -csaptam be az ajtót és a hajamba túrva meredtem a velem szembe ülő férfira. 

-Nagyon tetszik ez a ruha. Csak jobban kéne, hogy vigyázz mert kilóg a vörös bugyid belőle, ha nagyon felemeled a kezed, úgyhogy csak óvatosan főleg előttem. -vigyorodott el mire azonnal lehúztam a halóingemet, hogy véletlenül se lásson semmit. -Minek takargatod magad? Úgysincs  amit ne láttam volna már. -röhögött fel és elterült az ágyamon amin egy aranyos kutyás huzat terült szét.

-Sajnálom is. -morogtam majd a szekrényemhez siettem ahonnan kivettem a mai ruhám és a bőröndöm amibe pakolni készültem. -Ha már itt szívod előlem az oxigént akkor pakolj össze a gyerekeknek. lehetőleg normálisan. -adtam ki a feladatát hátra sem nézve. Még mindig haragudtam rá a tegnapi miatt, mégis úgy beszéltem vele mintha semmi sem történt volna. Ellentétben vele én képes voltam felnőttként viselkedni (már amennyire) nem gyerekesen.

-Hát nem akarod, hogy itt legyek, Cicám? -a régi becenevemet olyan halkan mondta, hogy csodálom, hogy meghallottam. Hallottam ahogyan felkel az ágyból és lassan mögém sétál. A mellkasa teljesen a hátamnak feszült ami miatt élesen szívtam be a levegőt. 

-A kérdésedben a válaszom. Nem. -fordultam meg hirtelen és egyenest az étcsokoládé szemeibe néztem amik alatt hatalmas karikák húzódtak. A jobb orcáján még mindig ott díszelgett a kicsi, viszont annál erősebb tenyerem ami miatt büszkeség töltött el. -Ja és kérlek, hagyd el a becézgetést. Köszi. -vigyorogtam rá és  ellökve az útból tettem le a bőröndömet az ágyra majd beleraktam a szükséges ruhákat.

-Tetszik a kőszívű éned. Vajon másodjára is megtudom olvasztani? -ölelt át hátulról és csápjait óvatosan a hasamra rakta, ahol a babája pihent. A torkom összeszorult,a gyomrom ököl méretűre zsugorodott. -A babával mi lesz, Cicám? -simogatta meg az előbb említett testrészemet mire hatalmasat nyeltem.