Egy Újabb Fogadással

25. Még sincs boldogság?

25. Még sincs boldogság? 

Mindannyian megérdemlünk olyas valakit aki rádnéz miközben nevetni készülsz és megszólal: Őrülten mázlista vagyok.

/BRANDON/

-Nem ismerős valahonnan, hogy megint egy ajtóval szemben ülünk? -csúszott le mellém a padlóra Brian. Halványan elmosolyodtam az emlékek hatására, miszerint 10 éve pontosan ugyanúgy mint a ketten az otthoni fürdőnk ajtaja előtt ültünk. -Végülis most is egy életre várunk. -nevetett fel Brian keserűen mire csak bólintani tudtam.

-Milyen jó lenne visszapörgetni az időt. Mikor elsőre ültünk az ajtó előtt. -mosolyodtam halványan el miközben az ajtót bámultam. Hallottam ahogyan bent valamit a nővérek dolgoznak aztán újra néma csend. Bent halvány fény pislákolt de az is kék fényhez hasonlított. -Nem lennénk most itt az intenzíven, nem történt volna baleset, nem lennénk külön. -ingattam meg a fejemet és szomorúan, szívszaggatóan néztem a bátyámra. 

-Az idő azért van, hogy menjen. A dolgok előbb utóbb visszakerülnek hozzánk, csak másmilyen formában. Oka volt, hogy így történt minden. Nem véletlen, hogy az egyetemen felfedeztek, ahogyan az sem véletlen, hogy Ben kitalálta a fogadást. A baleset is csak szorosabbra fogja fűzni a kapcsolatotokat. -veregetett hátba a bátyám de rajtam ez nem segített. Ugyan úgy meredtem előre az ajtóra és csak pörgettem az agyamat az emlékeken.

-Szerinted már bemehetek hozzá? -fordultam balra a testvérem felé mire Ő csak felállt és bekopogott a velünk szembe lévő ajtón. Egy fehér ruhába öltözött szőke nő azonnal ajtót nyitott a bátyámnak, amiből egyből tudtam, hogy nem lesz jó vége. Brian pár nappal ezelőtt rendesen összekapott az egyik tanárral, aki szintén alacsony szőke hajú volt és azóta rendesen pikkel az össze ilyes fajta nőre. Magamban halkan felkuncogtam ahogyan a gondolom, segédmunkás gimnazista lány rendesen végignézi a bátyámat mire az elfintorgott.

-A beteghez bemehet az öcsém? Vagy még kötnek rá pár csövet? -Brian olyan lazán, és flegmán ejtette ki a száján a mondatokat, hogy a félénk mosoly a lányon kezdett lehervadni. Füle mögé tűrte kósza szőke tincset és kissé piros arcal a földet kémlelve bólintott. -Ennyire ne örülj nekem, kicsilány. Az öcsém látogat nem én. -fordult hátra és mutatott rám mire én is mellé sétáltam és végignéztem a lányon, akinek az arca már kezdett paradicsom vörös lenni.

-Be... Bemehetnek a... hölgyhöz. -dadogott összevissza a lány, de engem nem is érdekelt mert azonnal félrelöktem az útból és benyitottam a fa ajtón. A kórterem ahoz képest, hogy az intenzív volt, szép volt. Tölgyfa parkettája tökéletesen illett a fehér falakhoz, és a mogyoró barna ajtóhoz. Az ablak pont a szembe lévő parkra nézett ahol már kezdett fellélegezni az élet, és sok idős a kórházból kiment sétálni. A fotelon lévő zöld zacskó szer valamiket felvettem magamra és lassan a hófehér ágyhoz sétáltam. 

Kim ott feküdt rajta, és az arcán látható volt a feszültség. Fekete hajkoronája kócosan terült szét a kórház fehér párnáján, miközben a kezei a paplanon pihentek. Jobb kezén lévő infúzió mellett, a keze sebes volt. Új begyeire rá volt száradva a vér. Bal szeme alatt kék színű monokli díszelgett, amíg a fejére rá volt kötve egy fehér anyag. Gyűrűsujján ott díszelgett a gyémántberakásos gyűrű ami miatt a szívemet melegség öntötte el.

-Kicsim mi történt veled? -súgtam magam elé, miközben végigsimítottam az arcán. Leültem a mellettem lévő kényelmes, tejeskávé színű fotelre és a kezem közé fogtam aprócska tenyerét. -Miért nem maradtál velem, Cicám? -a szavakat csak suttogni tudtam magam elé a sokktól miközben simogattam Kim kezét.