Egy Újabb Fogadással

22. Elizabeth Bell

22. Elizabeth Bell

Önmagunkkal harcolni  nehéz harc, önmagunkat legyőzni, igazi győzelem.

/BRANDON/

-Nagyon nagyon ajánlom, hogy azt mond, hogy ez volt az utolsó kis játékod, Ben. Mindent akkor baszol el amikor már rendbe jött az a kibaszott kapcsolatunk. -vágtam be magam mögött a hófehér bejárati ajtót és a nappaliba befordulva véstem a dühtől már fekete szemeimet a csapattársamnak. Ő azonban nem is rám figyelt, hanem a telefonján bűvészkedett valamit.

-Megint bebizonyítottad, hogy hűséges vagy hozzám, Brandon. Csak tudnám, hogy mi miatt lököd el magadtól folyton Kimet. -rázta meg nevetve a fejét és újra végigsimított Nora hátán aki az ölében ült, a másik kezével pedig még mindig a telefonját nyomkodta.

-Mert állandóan ezt kéred. Mert veled ellentétben én szeretem a páromat és tudom, hogy ő sohasem csalna meg engem. -utaltam Norára mire a nő megforgatta zöldes szemeit. -Kim miatt csinálom, mert tudom, hogy szereti azt a kampányt és, ha kell akkor áprilisig fogom ezt csinálni de nem fogom megadni magamat! -éreztem ahogyan az összes izmom megfeszül, a dühtől és a hatalmas adrenalintól. Ben csak jót nevetett rajtam mire ideges a hajamba túrtam.

-Kötve hiszem, hogy ezt áprilisig bírnád, Brandon. -rázta meg a fejét miközben egy huncut vigyor ült le az ajkain. -Ki is voltál Brandon még mielőtt ekkora celeb lettél? Egy kisvárosi gimis srác. Aki kapusként volt bent a focicsapatban. Menőnek érezted magadat ezért ittál, és fogadtál az akkori legjobb barátoddal. Lett egy gyönyör barátnőd, aztán elvesztetted. Egyetemista korodra újra felszedted majd feleségül vetted és lettek gyerekeid. Azért vagy most ebben a luxus villában mert valami ezer éves edző elment oda, és látott benned tehetséget. Semmi másért. -Ben szavaitól mégjobban felment bennem az a bizonyos pumpa és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy péppé verjem őt. 

-Az egyetlen egy ok, amiért nem váglak most szájba az az, hogy itt vannak nálam a gyerekek, Ben. Ezt jobb ha figyelemben tartod. -súgtam hozzá veszélyesen mire felvonta íves fekete szemöldökét. -Attól, hogy nem tartod sportszerűnek amiért, én vagyok a csapatban a főnök az még mindig a te szánalmassági bizonyítványod. -És most takarodj a házamból a kurváddal együtt. -Ben egyből megértette a szavaim és Norával elhagyták a házat. 

Én is felmentem a szobámba, és leültem az ágyam szélére, ahol néztem a késő délutáni naplementét. Végig simítottam a huzaton, ami az erkély felé volt és elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutott, hogy Kim imádott ezen az oldalon aludni. Azt mondta mindig mikor nem voltam mellette, vagy csak nem bírt aludni, a hullócsillagokat nézte, vagy esetleg a Holdat. Emlékszem, hogy mikor még itt lakott mindig rend volt. Körülnéztem a hatalmas szobába és rákellet ébresztenem magam, hogy most semmi sincs a helyén. Az ágynem huzat gyűrötten mutatja, hogy igazán lecserélhetném, a gardróbból kilógott pár ruhadarab, és az ablakok is már koszosak voltak. A gardrób feletti tükörbe belenézve, jöttem rá, hogy teljesen szétestem. Hirtelen szúrni kezdett a mellkasom és rákellet jönnöm, hogy amit érzek az mérhetetlen nagy bűntudat. Fájt a szívem egyrészről, mert darabokra téptem a kapcsolatunkat Kimmel, és fájt a szívem másrészről, mert tudom, hogy nem csinálhatom vissza.

-Apa? Bejöhetek? -hallottam meg magam mögül az ajtóból egy szelíd kislányos hangot, mire a kicsorduló könnyeimet azonnal letöröltem. -Szomorú vagy? -sétált mellém és vékony karjai közé vont engem. Hiába is volt Betty 10 és fél éves a lelke öregebb volt mint az enyém. 

-Nem állunk túl jól anyával, az az igazság. -ráztam meg a fejemet és eltolva magamtól a kislányt adtam egy puszit a szeplős arcára. Édesen elmosolyodott mikor meglátta, hogy az a póló van rajtam amit Ő meg a testvérei festettek nekem. A legjobb apa állt a póló közepén, színesen. Habár a csapatból sokan mondták, hogy a sportban nem szabad érzelgősnek lenni, oda is sokszor hordtam ezt a pólót. Valahogy a szívemhez nőtt.

-Anya megint elment? Megint szomorú lett? -kérdezte és felült mellém az ágyra de én inkább felemeltem és az ölembe ültettem őt. Vágytam a kislányom közelségére hiszen Ő volt az egyik tipikusan olyan ember aki csak a jelenlétével megnyugtat engem. -Szeretnéd, ha beszélnék vele? -kérdezte csendesen, és hangján hallható volt, hogy legalább annyira fáj neki az egész mint nekem.

-Nem. Nem kell beszélned vele, mi már mindent megbeszéltünk. -ráztam meg a fejemet és az előbb említett testrészemet elfordítottam a másik oldalra, hogy Betty ne lássa a szememből kicsordogáló könnycseppjeimet.  -Te csak maradj nyugodt, Betty. Tanulj a suliban és ne idegeskedj ezen. -simítottam végig sötétbarna haján, mire becsukta a szemeit.

-A suliban piszkálnak, apa. -konyult aprócska rózsaszín szája mire értetlenül néztem rá és biztatóan megszorítottam aprócska kezeit. -Azt mondják, hogy lúzer vagyok, mert a szüleim elváltak. -sírt fel keservesen mire szorosan magamhoz öleltem őt. Láttam, ahogyan a szürke ingem elnyeli az ő krokodil könnyeit.

-Anya és én nem vállunk el, Betty. -simítottam újra végig a haján amiben egy kislányos rózsaszín csatt helyezkedett el. Tudom jól, hogy tőlem kapta, és emlékszem, hogy azt mondtam, hogy ez a csatt mindig összefogja tartani a családunkat. Akkor adtam neki mikor külföldre is vállaltam meccseket, ő meg keservesen sírt, hogy ne hagyjam itt őt, az anyját, és a testvéreit. -Tudod jól, hogy mindig egy nagy család leszünk. -pusziltam meg a homlokát mire még szorosabban ölelt magához.

-Anya visszafog jönni hozzánk? -kérdezte halkan, csendesen mire hatalmasat nyeltem. A tekintetem a mellettem lévő éjjeliszekrényre kúszott, ahol egy képkeret pihent. Nem rég raktam oda, mikor Kim itt hagyott engem, végleg. És miért? Mert megint őt védtem. Tudom, hogy mennyit jelent neki az az idióta kampány és azt is tudom, hogy mennyire is akarta ezt az egészet velem. -Újra egy nagy család leszünk? -kérdezte még mindig halkan.

-Persze Kicsim. -vigasztaltam őt, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem hisz nekem. -Anyával kifogunk békülni és megint mellettem fog aludni, rendben? -toltam el magamtól törékeny testét, hogy aztán leültessem magam mellé. 

-Megígéred, apa? -kérdezte és hangján felfedezni véltem a reményt. Aranybarna szemei csillogtak a reménykedéstől és rájöttem, hogy az enyéim is biztosan ezért az érzés miatt csillognak. 

-Megígérem Kicsim. -pusziltam meg a feje tetejét mire halványan elmosolyodott. Ő is feltornázta magát az ágyra és ő is puszit nyomott az arcomra mire szélesen elmosolyodtam. -Minden rendben lesz. Holnap délre elmegyünk a fiúkkal anyához, rendben? -öleltem magához a vékony testét mire elmosolyodott.

-Te még mindig szereted anyát, apa? -Betty kérdése tőrként száguldott a szívembe mire hatalmasat nyeltem. Tudom, hogy én hogyan érzem, de azt nem tudom, hogy Kim hogyan. Egyértelmű, hogy én nagyon szeretem őt. Már csak az a kérdés, hogy Ő mennyire szeret engem.

-Nagyon szeretem anyát, Kicsim. Azért is fogjuk holnap meglátogatni. -mosolyodtam el. És én ilyenkor még csak belegondolni se mertem, hogy mivel is fognak engem szembesíteni holnap.

Sziasztok!

Tudom, hogy tegnapra ígértem a részt, de sajnos elkaptam valami betegséget így tegnap ki sem keltem az ágyból, ami a részen is látszódik. Sajnálom, hogy összecsapott lett. Remélem azért kivehető, hogy nem azon a napon írtam mikor Scott születésnapja lesz, hanem az az előttin. Csodás hétvégét kívánok nektek és a következő résznél találkozunk!