Látszat (Kim Taehyung FF) //Befejezett//

17. rész

VISSZATEKINTÉS

Jay szemszöge 

Január 23. hétfő

Hasznavehetetlen emberekkel vagyok körülvéve. Ha valamit el akarok érni, vagy meg akarok szerezni, biztos jobb, ha én magam csinálom. Le kellene lőni az összeset a gecibe. Csak akkor meg ember nélkül maradnék, úgy sem lennék kisegítve semmivel. Kezd fájni a fejem, szóval valahol meg kell állnom egy kávéra, vagy megbolondulok. Sétálok vagy öt percet, mire meglátok egy kávézót, így átmegyek az út másik oldalára, és bemegyek a nem túl nagy helységbe. Leülök az egyik asztalhoz, és nézni kezdem a kínálatot, mi lenne nekem a legjobb most. Éppen, mire kiválasztom a szerencsés darabot, akkor ér mellém a pincérnő.

- Jó napot! Sikerült választani? – kérdezi vidáman.

- Szia, igen. Egy mélange-t kérnék. – közlöm vele.

- Rendben, pár pillanat, és hozom is. – mondja, mire megejtek egy halvány mosolyt, mert ragadós a jó kedve. Visszamegy a pulthoz, és készíti a rendelésem. Amúgy a kábé húszas éveiben járó fiatal nő elég tetszetősen néz ki. Stílusosan öltözött, pedig a szokásos fekete-fehér öltözetet viseli, hosszú barna haja kiemeli arcának csodás vonásait, kecsesen és megfontoltan lépdel, csípőjének ringása pedig egyenesen vonzza a tekintetem.

- Egészségére. – érkezik mellém, és teszi le a koffeinnal töltött kis csészémet.

- Köszönöm. Hogy hívnak? – kérdezek rá, legalább ennyit had tudjak meg róla – egyelőre.

- Mel vagyok. – válaszol.

- Mel? Ez elég szokatlan név. – nézhetek rá értetlen fejjel. Életemben nem hallottam még ilyen nevet, pedig már harminchat vagyok.

- Tudja, ez csak rövidítés. Melissza a keresztnevem. – teszi számomra is érthetővé a dolgokat.

- Kérlek, tegezz nyugodtan. Szép neved van, de még így is ritka.

- Nem vagyok idevalósi.

- Tényleg? És honnan jöttél? – kíváncsiskodom, mert érdekel.

- Magyarországról.

- Az messze van. Én Jay vagyok. – nyújtok neki kezet, amit el is fogad. Bársonyos, meleg tenyere úgy csusszan ki az enyémből, mint tengerparton a felmarkolt homok.

- Örvendek. – mosolyog rám, gesztusát pedig viszonzom. Én is meghallom a csilingelést, amire felfigyel, hisz újabb vendégek léptek be a helységbe. – Elnézést, de mennem kell.

- Persze, vár a munka. Köszönöm a kávét.

- Nincs mit, remélem ízleni fog. – mondja, aztán már a pult mögé is lép.

Míg a kávémat iszogatom, jól megnézem magamnak. Az idomai kiválóak, nem úgy néz ki, mint egy diszkóban felszedett kurva, az biztos. Lenne kedvem megrakni ezt a csodát. Viszont túl emberi, túl kedves és mosolygós, lehet haboznék előtte... ah, lófaszt én nem szoktam ilyeneken gondolkodni. Megiszom a kávém, fizetek, majd visszaindulva az autómhoz, megindulok a kávézóból. Rápillantok a nyitva tartásra, és látom, hogy hétig vannak nyitva minden nap. Hm, lehet, hogy még megfordulok itt.. a látványért mindenképpen megéri. Visszasétálok a kocsimhoz, majd beülök a volán mögé. A birodalmamig fél óra az út, mert jól a város szélén van, és én ezt nem is bánom. Tökéletes az a hely a Temze partján: nem keres senki, nem gyanakszik senki semmire, sőt, azt hiszik, hogy elhagyatott a hely. Pedig azért vagyunk jó páran, kik nap, mint nap megfordulunk ott, de ezek szerint nem keltünk nagy feltűnést, és ez nem is gond.