Látszat (Kim Taehyung FF) //Befejezett//

34. rész

December 2. szombat

Tae szemszöge 

- Mel, ne csináld. – mondom szerelmemnek, aki a házam földszintjén futkos el és vissza, random tárgyakat szétdobálva a helységben. Persze csak olyanokat, amik nem törékenyek, nem akar magának (is) plusz munkát.

- De csinálom! – rivall rám, miközben lassan, tisztes távolságból követem. Lassan kezdem azt hinni, hogy bármikor felrobbanhat, mint egy bomba. – Elegem van, hogy folyton elhagyod, szétszóród a holmijaidat. – csap földhöz éppen a nappaliban egy párnát.

- De szívem, én nem...

- Nincsen semmi szívem, felejts el! – mondja mérgében, de tudom, hogy ezt úgy sem gondolja komolyan. Ahhoz túlságosan is szeret.

- Mondtam már, hogy véletlen volt. El sem tudod képzelni, milyen szar volt eddig a napom, és még csak ezután jön a java. – mondom, hisz még csak egy órára jár az idő.

- Leszarom, akkor menjél nyugodtan el, akkor majd szebb lesz a napod! Nem kell egy hárpiával egy légtérben tartózkodnod. – istenem, csak tudnám, miért kell ennyire kiakadni. Egy kibaszott nap fordul elő velem, hogy szanaszét hagyom a házban dolgaimat, mert annyira ideges és álmatlan vagyok, hogy lassan már azt is elfelejtem, hogy a fejem a nyakamon van.

Ma, délután négykor csap le a rendőrség a bázisra, ezért vagyok ideges, fáradtságom és álmatlanságom oka pedig az, hogy a rendőrségről szinte élni sem hagynak, annyiszor hívnak be segítséget és információt kérni. Sajnos nekik is sok idő kellett ahhoz, hogy egy kivitelezhető, és hibamentes tervet készítsenek el és mozgósítsanak mindent, ami kellhet. Persze az én fejem meg egyfolytában ezen kattog, ezért sokszor azt sem tudom, hol vagyok. A srácok is sokat segítenek, de valamiért mindig engem hívnak, ha van valami. Mostanában az egyetemen sem nagyon tudok figyelni, a tánclépéseket is folyton elrontom, ami miatt már voltam is kiküldve óráról, hogy próbáljam meg összeszedni magam – több-kevesebb sikerrel. Rajtam és a srácokon kívül nehéz másnak megértenie, hogy miért is vagyok ilyen... mi benne voltunk ebben a világban, és tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy milyen következményei lesznek, ha esetleg nem sikerülne eredményesen a mai nap. Ha nem sikerül, az sem érdekelne, mit hagyok hátra, csak Melisszával költözzek egy másik kontinensre.

Most vajon hagyjam, hogy kitombolja magát, vagy valamit próbáljak meg csinálni, hogy lenyugtassam? Komolyan mondom, ilyen és hasonló helyzetekben honnan tudná az ember fia, hogy melyik opciót válassza?...

Mel egy nagyobb fújtatással lehuppan a kanapéra, s csak bámul maga elé. Pár pillanatig nézem, tanácstalanul álldogálva, de aztán elkezdem felszedni a pulcsikat és a papírokat a földről. A kocsikulcsomat a folyosó közepén találom, a fél pár bakancsomat a lépcső harmadik fokán, az ő lila sálját leveszem az álló lámpáról, ami akkor került oda, amikor hirtelen dobott el nagy hévvel magától mindent. Rápillantok, továbbra is maga elé bámul, csak már a kezeit is összefonta maga előtt. Bemegyek a konyhába, összeszedem a kis műanyag tálakat, amiből vagy három landolt a földön, illetve felsöpröm a sót, ami kiömlött a tartójából, amint a földre érkezett, majd felveszek egy kanalat a spejz ajtóból, és egy kést, amit a két pult között találok. Miért dobálózik ez késsel, meg is sérülhetett volna?!

Továbbra sem tudom, mi lenne a helyes, de a szívem mégis azt súgja, hogy ha most itt hagyom, akkor nagyon pórul fogok járni. Ráadásul sokkal inkább vagyok mellette a nehéz pillanataiban, mint hogy elmeneküljek előle, hogy ezzel is egy biztos támasz legyek a számára. Lassan megközelítem a nappalit, de közben bosszúsan követ szemével, ezért lehajtom fejemet, s inkább közben a vonszoló lábaimat figyelem. Miért van ennek a nőnek ekkora hatalma felettem?...