Látszat (Kim Taehyung FF) //Befejezett//

19. rész

Február 1. szerda

Tae szemszöge 

Reggel Melnek ismét láza lehet, de legalább hőemelkedése, ezért borogatni kezdem a homlokát. Még mindig nincs semmi reakciója. Nagyon félek, hogy mi lesz, ha nem ébred fel egyhamar. Ismét hideg vízbe mártom az apró törölközőt, majd kicsavarom, és ráhelyezem a homlokára. Már idegességemben az ajkamat harapdálva nézem a nyugalomban szendergő lényét, és bármennyire is el tudnám nézni napokig vagy hetekig, ideges vagyok, hogy ilyen hosszan ki van ütve. Hirtelenjében vesz egy nagyobbacska levegőt, amire felfigyelek, hátha felébred, azonban utána ugyanúgy szuszog, ahogy eddig tette. Egy idő után befejezem a borogatást, és miután kiöntöm a vödörből a vizet, a rongyot pedig a radiátorra teszem, ismét odamegyek hozzá. Azonban az ágyon már nem bírok feküdni vagy ülni, ezért a szomszéd szobából áthozok egy széket, és letelepedek az ágy mellé, hogy minden rezdülését lássam – ha lesz...

Telefonom a kezemben, és éppen azon gondolkodom, hogy ma be kellett volna mennem a bázisra, vagy sem... Végszóra, Jimin éppen hív, de hogy ne hangoskodjon a készülék, gyorsan ki is nyomom, és inkább chaten írok neki.

T: Szia, miért hívtál?

J: Miért nem vetted fel?

T: Hosszú. Inkább mond, mi van.

J: Nem szeretem, amikor titkolózol...

T: Mondom, hogy hosszú... nem fogom leírni, és pláne nem itt elmesélni.

J: De akkor miért nem vetted fel?

T: Bazdmeg, ne kúrd fel az agyvizemet, légy szíves... mert nem akarom felkelteni Melt.

J: Oh, szóval még alszik? Akkor bocs. – írja.. végül is alszik, csak nem olyan értelemben... vagyis nem úgy, ahogy kellene neki. Én meg inkább kivárom, míg magától felkel... Ha tegnap a beszélgetésünkre nem reagált, akkor az én keltegetésemre sem fog...

T: Mond már, hogy mi van...

J: Ma be kéne jönnöd. Nam összetrombitált minket, mi már itt vagyunk.

T: Nem fog menni.

J: Miért?

T: Mert Melisszát ápolom.

J: Mi történt?

T: Majd élőben elmondom, mindenkinek. De addig nem megyek sehova, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy jól van.

J: Értem. Akkor szólok a srácoknak, addig megpróbálunk nem zaklatni. Majd jelentkezz.

T: Úgy lesz. – majd lezárjuk a beszélgetést.

Ezzel a Jayes kicsinyes üggyel, ami már elég veszélyesre nőtte ki magát, valamit kezdenem kell. És ha sikeres akarok lenni, akkor nem tudom megoldani csak egyedül... szükségem lesz a bandára. Együtt biztos kiötlünk egy atom biztos tervet. Nem kockáztathatok, egyszer és mindenkorra véget kell vetnem ennek a szarságnak! Habár, már egy ideje nem hallottam Jay felől, most kamatostól visszakaptam a hiányában telt időszakot...

Begörnyedt testtartásra váltok, kezeimmel az ágy szélére terülve, a lány teste mellett, és államat a kezemre helyezem, úgy vizslatom tovább. Lehunyom a szemeimet, de nem azért, mert álmos vagyok, nem... inkább már kínomban teszem, és fohászkodok... nem tudom, valakihez, hogy keltse fel. Minél tovább marad ilyen állapotban, annál jobban fog szétmarni belülről ez az ügy...

Nem tudom, mióta feküdhetek ilyen pozícióban, de egyszer csak ismét egy nagyobb levegővételt hallok, de mivel biztos vagyok benne, hogy a reggelihez hasonló, nem igazán törődök vele. Azonban pár pillanatot követően egy gyenge nyögést hallok, mire már felpattan a fejem a helyéről, a lányt teljes érdeklődéssel vizslatva. Ajkait elnyitja egymástól, melyen keresztül beszív egy kisebb levegőt, majd orrán keresztül távozni engedi azt. Enyhén megmozdítja a fejét, mire közelebb kúszok hozzá, és néma csendben várom, hogy történjen még valami. Fejével éppen irányomba néz, és meglátom pillái enyhe rebbenéseit, szóval már tényleg reménykedem, hogy ennyi idő után végre megpillanthatom gyönyörű csokoládébarna íriszeit. Félhomályban is tökéletesen látom, mennyire küszködik kinyitni a szemét, de végül szépen lassan sikerül neki. Először próbál körülnézni, félig csukott szemekkel, majd feljebb pillant, és végre találkozik a tekintetünk.