Látszat (Kim Taehyung FF) //Befejezett//

21. rész

Február 5. vasárnap

Mel szemszöge

Félálomban lehetek, mert nagyon halk valamiket hallok, de betudom a képzelgéseimnek, ugyanis nem nagyon nyugszik az agyam, és miután elaludtam, valami enyhe rémkép is az álmomba furakodott, ezzel megnehezítve a pihentető alvásomat. De pár pillanattal később mintha már nyögéseket hallanék, ami már okot ad arra, hogy felerőszakoljam pilláimat. Még mindig sötét van, és a fejem is sajog picit. A mellettem fekvő férfira nézek, aki mozdulatlan. De akkor mit hallottam? Hátamra fordulok, és próbálok visszaaludni, mert erősen hajnal van még. Aztán kicsit mozogni érzem a matracot – mármint a felületét. Ismét kinyitom a szemem, és épp meglátom, ahogy Tae a jobb kezét ökölbe szorítva üt bele a puha anyagba. Ébren lenne?

- Ne. Ne, ne, nem! – mondogatja halkan a szavakat, mellette fejét dobálja egyszer ide, másszor oda, homlokán pedig meglátom gyöngyöződni az izzadságcseppeket. Egyszerre elillan az álmosságom, és kezdek aggódni. Megemelkedek, hogy jobban láthassam. – Nem! Engedj el! – mondja már erőteljes hangon, mire megijedek. Rémálma van. Álmában sírás közeli állapotba kerül, és tovább tiltakozik. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, ahogy szenved.

- Tae. – mászok hozzá közelebb. – Taehyung. – simítok rá felkarjára.

- NEM. – szinte kiabálja összeszorított szemekkel, ami miatt már az én pulzusom is az egekben jár.

- Taehyung, kelj fel! – szólítom már erőteljesebben, de csak rázza a fejét. – Taehyung. – még mindig semmi, közben meg nyöszörög valamit. Másik kezemmel ráfogok a másik vállára, és óvatosan megrázom egy picit. – Taehyung!!

Szemei kiugranak, pánikkal telt ijedtség hangja hagyja el a száját, azonnal felül, én meg kiugrom az útjából, de nagyon szaporán veszi a levegőt. Nem néz a szemembe, hanem fájdalmas könnyekben tör ki. Teljesen szét van törve. Rásimítok felkarjára, de félre csapja a kezem, aztán ki ül az ágy szélére, nekem háttal, és mély zokogásba kezd. Megijedek a reakciójától, de rettentően aggódom érte.

- Tae, ne most fordulj el tőlem, kérlek! – mondom már én is a könnyeimmel küszködve, meg-megremegő hanggal. A férfi erre még jobban rákezd, nem bírom nézni, ahogy szenved... szinte kettétör a szívem.

Az az erős és magabiztos huszonhárom éves, mindenre elszánt férfi most sírja ki magából valószínűleg az eddig felgyülemlett feszültségét, amit évek óta folyamatosan elnyom magában. Ahogy a történetét mesélte, szinte a szeme sem rebbent, azt a látszatot keltve a másikban, hogy beletörődött a sorsába, holott legbelül nem tudta feldolgozni mindazt, amik megkeserítették az életét. Lassan megközelítem, majd leülök mellé. Keservesen sír, már én is könnyezem, ahogy nézem megtört mivoltát. Aztán hirtelen mellkasomra dől, én pedig egyszerre ölelésbe vonom, ezzel próbálva megnyugtatni felzaklatott önmagát. Egyik kezemet dús hajába túrom, míg másikkal a hátát simogatom. Hagyom, had sírja ki magát, hiszen ettől meg fog könnyebbülni. Amire most hatalmas szüksége van, az egy biztos támasz, és én önként vállalom. Az sem érdekel, ha telesírja a rajtam lévő felsőjét. Rettentően fáj így látni.

Nem tudom, mióta lehetünk így, azóta sem mozdulva, de közben elkezdtem dúdolni, és már lassan érzem, hogy kezd megnyugodni. Kicsit azért meglep, hogy nem húzódik el tőlem, és hagyja, hogy picit a szárnyaim alá vegyem. De nekem ez nagyon jól esik. Végre részesülhet olyan törődésben, amit már nyolc hosszú éve nem tapasztalt, hisz a külvilág felé is felvette az álarcát, ezzel gátolva bármilyen közeledési szándékot mások irányából. Azóta kezemet a lapockájára vezettem, de most, hogy kezd megnyugodni, és már csak szipog, ismét hajára simítok. Még egy picit ebben a pozícióban maradunk, majd megérzem, ahogy enyhít szorításán, én pedig engedem kibontakozni ölelésemből. Most sem mer rám nézni, de látom, hogy megremeg ajka, és ismét kibuggyan egy sós könnycsepp, amit arcára simítva letörlök onnan. Erre már kisírt szemeit rám emeli, és megtört tekintetét megosztja a sajátommal.