KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

4. rész

Judit kedvesen bemutatkozott Bekinek, megvolt a ,,Nice to meet you" rész is, szóval kezdhettük a próbát. Egyébként meg Beki nem fogja kedvelni, amint kiabálni kezd. Judit odaadta a dalszöveget, meg Bekinek egy kottát és a lány leült a zongorához. A dalszöveg ugyanúgy van felosztva, mint az eredeti számban, tehát ha Beki nem zongorázna, akkor ráérne a felénél besétálni. De zongorázik, ahogy megbeszéltük. Kb. egy milliószor kezdtük el az elejétől, én énekeltem, ő meg nyomkodta a billentyűket. Szünet nélkül, órákig ezt csináltuk. Kezdtem magam úgy érezni, hogy legszívesebben egy baltával szétverném azt a hülye zongorát, de nem lehetett. Pff... És nekem még itt kell majd ülni, a Mr. A miatt.

 – Bexi, veled holnap ugyanekkor folytatjuk – köszönt el tőle Judit, a lányon pedig látszott, hogy örül annak, hogy végre felállhat a zongora elől. Nem lehetett kényelmes...

 – Rendben. Végeztünk mára?

 – Veled igen – felelte a tanár.

 – És te? – fordult felém. Őszinte leszek: erre a kérdésre nem számítottam.

 – Két dalom lesz a szombati műsorban – válaszoltam neki. Ez a beszélgetés azért fura, mert most nem gúnyolódunk egymáson. Csak beszélünk, mint két ember. Valószínűleg nem sokáig.

 – És most még azt is próbáljátok?

 – Ja.

 – Ó. Hát, oké. – vonta meg a vállát, Ó? Mire számított?

 – Bexi – kiabált utána Judit. – Van lehetőséged zongorán gyakorolni?

 – Megoldom, persze. Miért?

 – Szeretném, ha holnaptól csak az énekkel kellene foglalkoznunk, mert utána átadlak titeket a koreográfusnak. Nincs sok idő.

 – Rendben. Akkor holnap délelőtt gyakorolni fogok, hogy ezzel ne legyen gond.

 – Köszönöm.

 – Szép... estét – pillantott az órájára. Ő még nem ismeri az énekórák hosszúságát.

 – Köszönjük.

 – Te mit fogsz most csinálni? – szóltam utána most én.

 – Kajálok valamit – válaszolt. Rossz volt a kérdésem, ugyanis a választól megkordult a gyomrom. Utoljára reggel ettem a melegszendvicset! Az olyan rég volt!

 – Kaja – sóhajtottam. – Én mikor kajálhatok?

 – Nyolc körül már végzünk – biccentett Judit.

 – Az még két óra! Éhen halok – mondtam. Ez szívás, annyira ennék valamit! – Nem tarthatunk egy kis szünetet? Öt perc! – próbálkoztam sikertelenül, Beki pedig közben lelépett.

Néhány perccel később rezegni kezdett a telefonom, azaz üzenetem jött egy ma elmentett számról. És Beki küldte. De nem is üzenetet, hanem egy képet, amin beleharap egy pogiba. Na erre még éhesebb lettem. Kinyújtottam a karomat és csináltam egy majdnem átlagos szelfit. Mosoly, hibátlan arc. Csak a másik kezemmel bemutattam neki. Csekkoltam a képet, ami természetesen tökéletes lett, mint mindegyik szelfim. 😉

 – Márk, tedd el a telefont! – szólt rám Judit a fejét csóválva.

 – Pillanat – motyogtam.

„És ha meglátják ezt a képet a márkerek??? :D" – érkezett a válasz, mire én azonnal visszaírtam.

„Akkor a pogácsát kajáló képed is a neten landol."

„Jó. Akkor csak beállítom a hívásodra. Hogy soha ne vegyem fel, ha ezt a fotót látom." – ezen elmosolyodtam. Honnan veszi, hogy fel fogom hívni?

 – Márk!

 – Mindjárt... – mondtam. Úgy tűnt Judit feladta a próbálkozást, sóhajtott egyet és várta, hogy végezzek.

„Ne aggódj, eszemben sincs felhívni téged." – írtam. Az viszont meglepett, hogy erre nem válaszolt semmit. Tehát nyertem!

„Na mi van, erre nem tudsz mit lépni?" – pötyögtem be kárörvendő vigyorral a képemen.

„Nem is akartam. Kit érdekel, hogy mit üzengetsz?" – kérdezte.

Erre nem írtam vissza. Végül is nem érdeklem.

„Na, most mi van?" – kérdezett, én pedig szélesen elmosolyodtam. „Kit érdekel..." Biztos vagy benne Beki, hogy nem érdekel?