KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

15. rész

Rég volt, hogy elköszöntünk, fakulnak az emlékek,
Az idő nyert, és én csendben tűröm, hogy elúsznak a homályos képek.
Mindennap az éjjelt várom, nem érdekel a jelen,
Álmomban, ott jó nagyon, mert ott lehetek veled.

Ezzel, és ehhez hasonló szövegekkel találtam szembe magam. Biztos, hogy ugyanarról a személyről szólnak. Miközben olvastam Beka épp a laptopján csinált valamit, de látszott rajta, hogy ideges.

 – Te – néztem fel egy pillanatra, aztán meggondoltam magam. Azt mondta nem kér véleményt. – Mindegy, semmi – legyintettem.

 – Naa! – nézett rám és levette a fejhallgatót, amit használt.

 – Nem, semmi. Kérted, hogy ne mondjak véleményt – ráztam meg a fejem.

 – Jó, ez igaz, de ez így már nem számít, most már mondd, amit akartál – magyarázott. Mintha... Érdekelné a véleményem? Van ilyen? Wooow.

 – De kérted, hogy ne – húztam az agyát magamban mosolyogva.

 – Istenem, de idegesítő vagy! – közölte. – Mit akartál mondani?

 – Hogy ezek jók – mondtam végül.

 – Kösz – emelte meg az állát, aztán elbizonytalanodott. – Tényleg?

 – Ja. Erős szövegek – erősítettem meg. – Mind arról a Késtél–gyerekről szól, ugye? – kérdeztem. Magamban imádkoztam, hogy nemet mondjon, de magamtól is tudtam. Róla szólnak és nem fogja felvállalni.

 – Mi? Dehogy! Nem szól róla semmi – tagadta le.

 – Jó, nyugi, csak azt hittem – lepődtem meg, mivel elég hevesen reagált.

 – Miért szólna róla?

 – Mert... dühös, szomorú és csalódott szövegek? – kérdeztem vissza.

 – Mint minden szerelmes dal?

 – Amit mindig inspirál valaki... Mint például a Késtél gyerek – közöltem egyszerűen.

 – Ez nevetséges. A dalaim egy lányról szólnak, akit elhagyott egy srác, akit szeret – próbálkozott. Aha, 2+2 az 5, igaz? Én meg hülye vagyok.

 – A Késtél-gyerek – mondtam.

 – Márk, ezek a dalok nem Geriről szólnak! – kiabált (azért nem olyan hangosan, de szerintem szívesen lett volna hangosabb is). Ááá, szóval Geri a neve? Úgy érzem, teljes lett az életem, hogy ezt megtudtam. Bah.

 – Aha, szóval neve is van. Késtél-Geri – húztam gúnyos mosolyra a számat. A Márk sokkal jobb név! (Cseppet sem vagyok gyerekes, dehogy.)

 – Te hülye vagy – temette a tenyerébe az arcát.

 – Ne már, itt van ez: „Bárcsak még egyszer elmondhatnám, amit nem hallottál meg" – olvastam fel az előttem lévő oldalról egy sort.

 – Mi van ezzel? – értetlenkedett.

 – Tiszta sor. Késtél-Geri nem engedte, hogy megmagyarázz valamit – közöltem bólogatva.

 – Nem vagy olyan okos, mint hiszed – rázta a fejét. Ekkor már tudtam, hogy nyertem.

 – Valld csak be, lenyűgözlek. Még a betegségtől ennyire legyengülten is felháborítóan okos vagyok – közöltem mosolyogva.

 – Felháborítóan, hogyne – bólogatott mosolyogva, majd visszafordult a laptopjához.

 – Mondd már el! – szólaltam meg hirtelen.

 – Mit? – nézett vissza rám.

 – Mi történt Késtél-Gerivel?

 – Márk, be kell venned a gyógyszeredet. És kész a bundáskenyér. Tettem mellé fokhagymát is – nyitott be Beka anyukája. De jó! Kedvelem meg minden, de most pont rosszkor jött.

 – Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam, felálltam és Beka anyukája felé indultam. – Ma már úgy se terveztem megcsókolni senkit – közöltem szórakozottan. Bár Bekát bármikor szívesen megcsókolnám, de így, hogy beteg vagyok, sajnos nem lehet. Alapból se, mert elküldene az egyenlítő környékére. Vagy a déli sarkra. De szerintem mindegy lenne neki, csak legyek elég távol. – Hé! Úgyis elmondod – néztem vissza az ajtóból.

 – Mit?

 – Hogy mi történt Késtél-Gerivel.

 – Felejtsd el – nevetett.

 – Írd tovább azt az álmodozós dalszöveget. Jó lesz az – kacsintottam.

 – Befejeznéd a szemrángást? – nézett rám vigyorogva.

 – Nem megy. Túl jól áll – mosolyogtam.

 – Menj enni – küldött el.

 – Oké. Egyek fokhagymát, vagy esetleg...? – kérdeztem. Az utolsó mondat hirtelen csúszott ki a számon... És véletlen.

 – Márk, tűnés innen! – röhögött. Ennyit erről.