KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

25. rész

 – Márk, gyere már, itt a taxi – rángatott Beka.

 – Taxi? – lepődtem meg. – Milyen taxi? Hol van Körte?

 – Körte úgy tudja, hogy már rég a stúdióban vagyunk – húzott maga után, miközben én a telefonomat nyomkodtam. A márkereknek raktam ki a röntgen eredményét. Azért csak tudniuk kell arról, hogy hogy van a kedvencük. 😉

 – Nem ő hozott ide? – kérdeztem.

 – Nem, Körte otthon volt még, vagyis nálunk, amikor eljöttem, mert anyuval veszekedett – hadarta.

 – Miért? – lepődtem meg.

 – Miattad – felelt.

 – Hmm – gondolkoztam. – Nagy hatással vagyok az emberekre – bólintottam elismerően.

 – Igen, hogyne. Na, siess már, amúgy meg, most tényleg feltöltötted a negatív mellkasröntgeded képet a netre? – nézett rám úgy, mint egy hülyére.

 – A márkereknek tudniuk kell, hogy minden rendben van velem – magyaráztam.

 – Ki is írhattad volna – motyogta.

A taxi kint várt minket. Azt hittem, hogy Beka beül előre, így én a hátsó ajtót nyitottam ki. Amikor beültem akkor tűnt fel, hogy Beka is hátra ült.

 – Miért nem ültél előre? – kérdezte.

 – És te miért nem ültél előre? – kérdeztem vissza azonnal. Ekkor a taxis hátra fordult és természetesen felismert engem. Khm. Minket.

 – Nagy Márk! – köszöntött lelkesen.

 – Taxisofőr? – „köszöntem" vissza kevésbé vidáman, mint ő.

 – Neked drukkolok a műsorban! – mondta mosolyogva, mire én is felvidultam.

 – Uram, önnek remek ízlése van – vigyorogtam rá.

 – A feleségemmel minden adásban szavazunk. A lányom pedig a legnagyobb rajongód – mesélte.

 – Ó, van lánya? Hány éves? – kérdeztem.

 – Elnézést! – szólt előre Beka egy kötelező unott szemforgatás után.

 – Bexi! – ismerte fel őt is. – A lányom óriási rajongód – mondta. Ezt megértem. Bekát, ha valaki megismeri, az tuti nem utálja. Aki utálja, az pedig nem ismeri.

 – Nagyon köszönöm, igazán örülök neki, de szörnyű késésben vagyunk – rágta Beka a szája szélét. Öhm... Elgondolkoztam azon, hogy vajon tudja–e, hogy milyen hatással van rám.

 – Már indulunk is! Kössétek be magatokat – fordult a kormány felé.

Elég komolyan vette, hogy sietünk. Mint egy űrhajó, úgy indultunk el. Szabálytalanul kikanyarodott az útra, aztán nem túlzok, ha azt mondom, hogy tövig nyomta a gázpedált. Egy hirtelen kanyartól Beka majdnem rámdőlt, amit amúgy nem bántam volna (😉), de ő az ablak feletti kapaszkodót használva visszatornázta magát a helyére.

 – Öhm... – köszörülte meg a torkát. – Annyira nem is sietünk – próbálkozott, de a sofőr nem figyelt rá, mert teljesen belemerült az előttünk lévő busz sofőrjének szidásába, aki amúgy teljesen szabályosan közlekedett, de mindegy. A sofőrnek vezetés közben még a rádiót is volt ideje tekergetni, míg az egyik adón meg nem találta Bekát.

 – Te szólsz a rádióból – fordult hátra Bekához, ami azért volt para, mert nem az útra figyelt.

 – Igen, de megtenné, hogy az utat nézi? Jézusom, vigyázzon! – sikoltott. Szerencsére nem lett semmi bajunk, én pedig kedvesen kiröhögtem.