KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

9. rész

 – Ennek mi baja? – kérdezte Körte.

 – Szétbénáztuk a próbát – harapott bele Beka a szendvicsébe a kanapén ülve. – Vagyis inkább Márk – tette hozzá.

Én eközben egy paradicsomkarika elharapásával küzdöttem (hülye pari - de azért finom), de amikor ezt kimondta hitetlenkedve néztem rá.

 – Miről beszélsz? Én jó voltam – mondtam sértetten.

 – Hamis voltál – mondta.

 – Te meg úgy zongoráztál, mint egy csimpánz – vágtam vissza. Bár ez leginkább úgy hangzott, mint egy óvodás hasonlata. Egyébként ez a lány mindig tudja, hogy mivel szóljon le. Tudja, hogy mi zavar – minden, amiben tökéletes vagyok. Főleg a kinézet és az éneklés.

 – Mi van?

 – Kölykök, befejezni, vagy elveszem a szendvicseket! – fenyegetőzött Körte, és ez hatott. Mindketten elhallgattunk. Egészen addig, amíg Beka telefonja rezegni kezdett.

 – Gyuri bá' az. Vedd fel! – dobta át Körtének a készüléket.

 – Mi van? Én biztos nem – hajította vissza a rezgő készünket. – Nem mondta le anyád a magánórákat a hétre?

 – De, dehogynem – bólogatott. – Gondolom, most csak ellenőriz, hogy azért tanulgatok–e... – dobta el újra a telefont. De jó, hogy én ebből semmit se értek!

 – Kiről van szó? – érdeklődtem.

 – A magántanáromról. Brrr – borzongott meg Beka. Egész aranyos volt közben.

Na jó! Nagyon jól állt neki, mint minden más. Én pedig még mindig őrült vagyok. Aztán majd jön a szőke herceg fehér lovon, és akkor annyi a „megpróbálom megkedveltetni magam Bekával" projektnek. Amit nem is tudom, pontosan mikor kezdtem el, talán akkor, amikor a maga tökéletes valójában belépett az öltözőbe. És piszkálni kezdett, de ez mellékes.

 – És nem mertek vele beszélni? – kérdeztem.

 – Hülye vagy? Az az ember a múltkor engem is kikérdezett. Beszél vele a halál – passzolta vissza a telefont Körte Bekának.

 – Ne már, én nem veszem fel. Kiabálni fog! – rémült meg.

 – Én sem veszem fel. Gyerek, mondtam, bárkit küldhetsz hozzám, lerendezem, de az őrült tudós kinézetű tanároddal nem bírok. Fogalmam sincs, anyád honnan szedte, de nem is akarom tudni. – Ezután elhallgatott a telefon, de Beka továbbra is ijedten meredt rá.

Egy másodpercen belül viszont újra hívta őt a magántanár. Beka pedig elejtette a telefont.

 – Vedd fel, légyszi, és kérdezd meg, mit akar! – kérlelte Körtét.

 – Nem érted, hogy nem?

 – Na, ez már kezd röhejes lenni. Add már ide! – pattantam fel a földről, ahol eddig a falnak támaszkodva ettem a szendvicsemet.

 Felkaptam a telefont, és lazán beleszóltam:

 – Halló!

 – Na végre! Én vagyok az – hallottam egy hangot.

 – Ki? – kérdeztem.

 – Gyuri bácsi! – mondta szinte kiabálva.

 – Üdvözlöm, Gyuri bácsi – bólogattam. Láttam, hogy Beka és Körte hitetlenkedve néztek össze.

 – Tudná adni Rebekát?

 – Nem, Rebekát jelenleg nem tudom adni.

 – Ki maga? – kérdezett idegbajosan a bácsi.

 – Hogy én?

 – Igen, maga!

 – Miért, nem ismeri fel a hangomat?

 – Nem! – kiabált.

 – Nagy Márk.

 – Az ki?

 – Mi az, hogy az ki? Gyuri bácsi, ne vicceljen! – csóváltam a fejem, aztán letakartam a telefont. – Azt mondja, nem tudja, ki vagyok – mondtam nekik.

 – Ne hagyd magad! – bíztatott Beka. Jól szórakoztak.

 – Gyuri bácsi, Nagy Márk. Érti? Akin egy ország sírt a Sorry seems to be the hardest word alatt.

 – Még mindig nem tudom, hogy ki a fene maga.

 – Nem? Így sem? Gyuri bácsi, azt kell feltételeznem, hogy nincs tévéje.

 – De van.

 – Hogy van? Akkor tessék nézni.

 – Maga szerepel a tévében? Milyen szemtelen alakok szerepelnek!

 – Igen. Nem, nem vagyok szemtelen.

 – Mit tud a Habsburg-házról?

 – Hogy mit tetszik kérdezni?

 – Habsburg-ház!

 – Habsburg-ház? Nem tudom, merre van – ráztam meg a fejem.

Körte a fejét fogva röhögött, Beka pedig nagyokat pislogva nézett rám.

 – Gyuri bácsi, most le kell tennem, de átadom Bexinek, hogy kereste. Tessék eljönni a szombati műsorra.

 – Komolyan?

 – Persze, küldök jegyet.

 – Hülye! Mit csinálsz? – riadt meg Beka. Haha! Itt az ideje, hogy én is nevethessek végre.

 – Jó, a portán átveheti. Elrakatom Gyuri bácsi névre. De aztán a reklám alatt szavazni!

 – Már ha rájövök, hogy kell – dünnyögte.

 – Haha, oké. Visszhall, Gyuri bá' – tettem le, Beka és Körte pedig értetlenül meredt rám.

 – Miért hívtad meg az őrült tanáromat?

 – Hát... – mosolyodtam el. – Neked az őrült tanárod. Nekem plusz egy szavazó.

 – De undorító ember vagy te – húzta össze a szemöldökét.

Nem reagáltam a beszólásra, csupán mosolyogva kacsintottam, amitől a szemét forgatva nézett félre. Pontosan tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a megszólalásom. Valamint a kacsintás sem. De nem gondoltam végig, mielőtt kimondtam. És igaza van, tényleg borzalmas vagyok... De így szeretnek az emberek.

Nem jó érzés ezt mondani, de neki fogalma sincs semmiről. Őt nagy társaság vette körül, népszerű volt, mindenki kedvelte és meg szerette volna ismerni. Ez nálam nem teljesen így ment. Én voltam a nyomi és unalmas srác átlagos kinézettel. Akit szimplán azért kerültek az emberek, mert semmi érdekes nincs benne. Minden arról szól, hogy milyen rossz érzés azoknak, akiket bántanak. És arról ki beszél, hogy milyen, amikor szarnak rád? Amikor láthatatlan vagy az emberek számára, és annyira sem érdekled őket, hogy piszkáljanak. Szívesen várják a segítséged, de amikor arra kerül a sor, hogy ők ezt viszonozzák, sehol sincsenek. És a legrosszabb, hogy még csak eszükbe sem jut semmi rólam. Az sem, hogy valaha beszéltek is velem. A legnagyobb szívás átlagosnak lenni. Mert ilyenkor semmi, de semmi érdekes nincs benned, ezáltal nem számít az embereknek, hogy vagy. Hogy létezel. Azt sem vették volna észre, ha meghalok. A műsor kezdetével folyamatosan olyan dolgokat csináltam, amik egyáltalán nem vallanak rám. De az emberek végre megjegyeztek és szeretnek is. És akármennyire utálom a mostani Márkot, a régit sem szeretem. De ezért a Márkért megéri élni. A másikért nem.

 – Hát itt vagytok! – dugta be a fejét a műsor szerkesztője.

  – Vár a koreográfus.

 – Már megyünk is! – mondta Beka, majd Körte felhúzta őt a földről, és elindultunk a koreográfushoz.