KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

35. rész

Egy ideig még bent álldogáltam, mivel Körte engem is vitt volna, hogyha közöm lenne a dologhoz. Aztán meguntam a kérdőn rám meredő szempárokat, még egyszer a tükörbe néztem, aztán kiléptem az ajtón és pont elkaptam Lili egyik mondatát. Ott állt Beka összes ismerőse (valószínűleg, mert a lány és Körte társaságában voltak), és elfoglalták az egész folyosót.

– Itt van Geri? – hallottam Lili enyhén undorodó hangját.

– Késtél-Geri? – érdeklődtem.

– Az – dünnyögött Lili. Na, neki se szimpi a srác, Beka mit eszik rajta annyira?

– Mondja már meg valaki, hogy ki ez a „majdnem én" – forgolódott Beka, továbbra is a telefonomat tartva a kezében. Erre most sem kapott választ, ugyanis az egyik asszisztens ránkordított, hogy hagyjuk szabadon a folyosót.

– Utálom ezt a rohadt napot – jelentette ki Körte vörös fejjel, majd forgolódni kezdett. Megragadta a mögötte lévő ajtó kilincsét, és betolt oda minket. – Ide, befelé, nyomás – sürgetett, aztán amikor mind megvoltunk becsapta az ajtót. – Te és te! Ti kik vagytok? – mutatott egy Lilivel egyidős gyerekre és egy számomra (egyelőre) még ismeretlen lányra.

– Húzás innen kifelé, bizalmas megbeszélésünk van – nyitotta ki az ajtót és kitessékelte a két személyt.

– Hé, tudod, mennyi ideig fűztem, hogy eljöjjön velem a műsorra? – háborodott fel Anti. Ezek szerint az ő „párja" volt a másik.

– Sleisz, majd szólok, ha érdekel. Szétmegy a fejem! – masszírozta a menedzser a homlokát. – Na, akkor szépen sorban. Mit keres itt Geri? Gyerek, te hívtad meg? – kérdezte Körte, mire mindenki Bekára nézett, magyarázatot várva.

– Nem – rázta meg a fejét a lány.

– Hogy kerül rá kísérő karszalag? – forgatta meg Körte a szemét.

– Úgy, hogy szerzett egyet. Mit tudom én! Inkább ezt nézd meg – rázta meg a levegőben a telefonomat. Ha elejti... Jó, őt nem nyírnám ki, mert... Mert ő Beka, de lehet, hogy újat vetetnék vele. Inkább azt se. Ezt viszonylag hamar eldöntöttem magamban.

– Ezt honnan tudod? – kapta ki a kezéből.

– Márk mutatta. Miről van szó? Mi ez az egész? Teljesen olyan a profilja, mint az enyém. Ez valami átverős műsor? Körte? Hm? – tette fel Beka folyamatosan a kérdéseket. Eközben Kemál megkínált sütivel, amit boldogan fogadtam el. Jó tudni, hogy nem akart akkor sem és remélhetőleg most sem megölni.

– Nem kellett volna megtudnod a műsor előtt – rázta meg a fejét Körte.

– De mit? – pislogott Beka rémülten.

– Oké, Gyerek, nem fogok hazudni neked – kezdett bele. – A BPRP Records nem tudja, hogy fog elsülni az Offline bemutatkozása, úgyhogy csinált belőled még egyet, hogy biztos legyen valamelyikőtök sikere.

– Tessék? – fagyott le Beka.

– Figyelj. Baromi nagy sikereket értek el egy év alatt, a lemezkiadó tart tőle, hogy nem tudod megugrani a Késtél szintjét, és kellett nekik egy vésztartalék.

Ezek után már nem is figyeltem a beszélgetésre, hanem a gondolataimba merültem.

Úgy sajnáltam Bekát, mintha saját magamról lett volna szó. Azt pedig, aki ezt a hülyeséget kitalálta, azt pedig meg tudtam volna fojtani. Hallották az Offlinet, nem? Szerintem baromi jó, és simán van olyan szinten, mint a Késtél, sőt, akár jobb is. Hülyeség, hogy nem hisznek a lányban. Baromi jó énekes, dalszöveg író, és imádja a közönség. Nagyon sokat gondolkoztam megoldásokon, de egyszerűen nem tudtam neki segíteni. Pedig annyira szerettem volna! Max. elásom a kiadó tulajdonost. Élve vagy holtan, kit érdekel? Aztán pedig elgondolkoztam azon, hogyha egy ilyen csodálatos emberben és énekesben, mint Beka, nem bízik meg egy lemez kiadó, akkor mi lesz velem? Úgy járok, mint a többi győztes, akik egy album után szimplán feledésbe merültek? És ekkor tört rám a szokásos pánik. Mégpedig azzal kapcsolatban, hogy nem fogok továbbjutni. Mert a Mr. A borzalmas. És olyan szinten el fogom baszni, hogy hiába van itt Beka, az én szarságaimat meg ő sem tudja elfeledtettni az emberekkel. Pedig Beka egy földreszállt angyal. Egy földreszállt angyal dögös verziója. Így pontos vagyok.

Minden héten az utolsó pillanatban kezdtem pánikolni, és mindig szidtam az összes létező dolgot, amiért jelentkeztem a műsorba. Sosem bíztam benne, hogy eljutok idáig.

Talán nincs is annál szarabb dolog, amikor otthon vagy teljesen egyedül, és mások Insta sztoriját pörgeted. Itt voltam, ott voltam, ilyen tengerpart, olyan luxus nyaraló, kimondhatatlan város–nevek, fagyi, mosoly, napsütés. Na ja, másoknál. Én pedig a fél nyaramat a szobámban töltöttem, anyuék dolgoztak, és halálra untam magam. Az nem maradhatott ki, hogy mások vidám nyaralós vagy fesztiválos képeit nézegettem. A „hurrá láttam ezt az énekest, akit amúgy utálok, de te balfasz vagy, és nem találkozhattál vele, szóval a képedbe tolok több száz képet, mert én legalább ott voltam" posztoktól, a „de jó volt a tengerparton" bejegyzésekig.

Aztán megláttam a Pop/Rock hirdetését, és elhatároztam, hogy jelentkezek. Most pedig itt járunk.