KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

24. rész

Reggel elég korán kipattant a szemem, így amikor már nem tudtam visszaaludni kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Amikor ez megvolt rendbe szedtem a hajam (ez az első) és felöltöztem.

 – Jó reggelt – jött ki anya egy köntösben a szobájukból.

 – Neked is – feleltem, majd felszaladt a szemöldököm. – Van hangom, Anya, van hangom!! – pattantam fel a pulttól. Volt hangom! Igaz, még egy kicsit rekedtes volt, de volt.

 – Hurrá – mosolygott rám. Osztozik az örömömben. :D

A kanapén ülve telefonoztam és azon gondolkoztam, hogy nem lehetne-e korábban látnom Bekát. Azért mire megvolt a doki meg a vizsgálatok, az sok idő. Én pedig hozzászoktam, hogy mindig, mindennap ott van velem. Péntek van, csoda lett volna, ha nem.
Végül úgy döntöttem, hogy felhívom a lányt, és megkérem, hogy jöjjön el velem az orvoshoz.

 – Nem tudsz aludni? – kérdezte köszönés nélkül.

 – Jó reggelt, Beka – köszöntöttem vidáman.

 – Igen?

 – Csak csörögtem – hazudtam. – Van hangom! – jelentettem be ünnepélyesen.

 – Gratulálok, óriási teljesítmény – közölte unottan.

 – Öhm. Haha. Khm. Baj van? – kérdeztem végül. Tegnap tök jó fej volt. Ez viszont a második oltás volt tőle néhány percen belül.

 – Nem, miért lenne?

 – Ja, csak... remélem, hogy nem ébresztettelek fel – mondtam végül.

 – Nem, már ébren voltam.

 – Oké. Most megyek a dokihoz. Kíváncsi vagyok, hogy mit mond – mondtam el végül az igazi okát, hogy felhívtam. Vagyis egy részét.

 – Aha – mondta ugyanolyan unott hangsúllyal, mint eddig. A háttérben hallatszott, ahogy egy kanál egy bögréhez csapódik.

 – Odajössz? – kérdeztem és összeszorított fogakkal vártam a választ.

 – Forgatás lesz?

 – Nem, csak én megyek.

 – Akkor nem – felelte egyszerűen. – Ööö... Oké, akkor... Találkozunk a próbán – mondta, miután nem feleltem neki semmit.

 – Ez minden? – kérdeztem keserűen. Beka türelmesen kivárta, amíg köhögök, majd válaszolt.

 – Miért én mondjam meg, te hívtál.

 – Aha – mondtam halkan. – Akkor később. Szia! – köszöntem el.

 – Szia – mondta és letette. Ennyit arról, hogy talán már nem utál annyira. Hát, mégis.

Nem tudom, hogy mit tettem azért, hogy ilyen szemét legyen velem. Azon kívül, hogy korán reggel felhívtam. De ő mondta, hogy már ébren volt! Már az orvosnál voltam, amikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Ő volt az. Én pedig nem vettem fel. Ezt eljátszottuk még egy párszor, majd amikor meguntam rányomtam a fogadás gombra és jobb hely híján elindultam a vécék mellett található „TAKARÍTÓ SZERTÁR" feliratú ajtóhoz. És óriási szerencsémre nyitva volt.

 – Elfelejtettél még bunkóbb lenni, és most visszahívsz, hogy pótold? – kérdeztem köszönés nélkül.

 – Márk, ne színlelj már. Tudjuk, hogy mi van. Holnap végeztünk egymással – mondta. Óóó, ez fájt. Voltam elég hülye ahhoz, hogy reménykedtem abban, hátha legalább barátok maradunk. Hát, ő nem így gondolta.