KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

31. rész

Amikor hazaértem ledobtam a ruháimat a földre és az ágyamba vetődtem. Azt reméltem, hogy rögtön elalszom. Akkor még nem tudhattam, hogy több óra forgolódás vár rám. Ha sejtettem volna, akkor talán le sem fekszem aludni. Egészen addig, amíg be nem takaróztam elmondhatatlanul fáradtnak éreztem magam. Kényelmesen elhelyezkedtem, aztán idegesen könyököltem fel. Akármennyire akartam, egyszerűen nem sikerült elaludnom. És még ha ez önmagában nem lett volna elég, ott volt az a probléma, hogy nem jutott eszembe semmi. Hiába akartam a jövőre, a múltra, vagy esetleg bármi másra gondolni, egyszerűen nem ment. Ott feküdtem hajnali egykor a gondolatok hiányában, és semmi mást nem akartam, csak aludni. Ezután végre sikerült aludnom, bár én azt se alvásnak mondanám, inkább félálomban voltam. És odakint dudáltak... Azt hittem idegbajt kapok.

Voltak rövid álmaim, például hogy a Mr. A-t éneklem a színpadon, aztán megbotlok a saját lábamban. Arra ébredtem fel, hogy zuhanok. Biztos sok másik ember is járt már így. Egyszerűen zuhan a semmibe, aztán felébred. És az ébredés pillanatában összerándul. Ha fel kéne sorolni az alvás hátrányait ez tuti ott lenne a listámon.

Hajnali három körül kimentem a konyhába és ittam egy pohár vizet. Visszafeküdtem az ágyamba, és végül sikeresen elaludtam.

*

Ott voltam a színpadon. Beka a zongora előtt, én felé sétálok, felrántom...

És megszólal az ébresztő a telefonomon. Szuper, mehetek a Mr. A főpróbájára. Ha ezt tudtam volna néhány perccel későbbre állítom be az ébresztőt. A szokásos reggeli rutinom után pedig indulhattam a stúdióba.

– Egy, két, há' és – dirigált a koreográfus. Akárhányszor meghallom a hangját egyre jobban utálom.

Minimum ötször próbáltuk el, és a hangom bár nem volt mindenhol tökéletes, de a producerek megnyugodtak, hogy ki lehet állítani a színpadra. A tegnapi Gotye próbánk után szerintem az volt a legnagyobb félelmük, hogy nem javul semennyit a hangom.

– Rendben. Ez így jó lesz. Bexi az előtérben van, légy jó duettpartner és menj oda hozzá – utasított az egyik szerkesztő. Ember vagyok, nem kutya. „Légy jó duettpartner". Mintha eddig nem lettem volna az!

Persze az első utam a büféhez vezetett, ahol vettem magamnak inni. Úgy éreztem magam, mint aki mindjárt szomjan hal, így felüdülés volt beleinni a gyümölcslevembe. Aztán az előtér felé vettem az irányt.

A keresett személyt pedig egy csapat artista között találtam meg. Háttal állt nekem, és észre se vette, hogy már teljesen mögötte állok.

– Mi folyik itt? – motyogta.

– A bankos srác előadásához jöttek az artisták – tájékoztattam, mellé léptem, majd lenéztem a lányra.

– Sápadt vagy, Beka, minden oké? – méregettem aggódva.

– Nem – ismerte be és elhúzta a száját.

– Igyál egy kortyot – mosolyodtam el, majd nemes egyszerűséggel a szájába nyomtam a szívószálamat. Beka megkönnyebbülten vette ki a kezemből az üdítő dobozát.

– Mire kellenek az artisták? – kérdezett, miközben a dobozt forgatta a kezei között.

– A bankos gyereknek a Mika Rain a szólóprodukciója – túrtam a hajamba.

– Ja, értem – bólintott. – Hogy áll a Mr. A?

– Jól, megvolt a főpróba.

– Beleadtál mindent?

– Dehogy – mosolyogtam rá. – Majd az élő adásban.

– Hogy van a torkod?

– Minden rendben lesz – kacsintottam rá. Mondjuk azért jól esett tudni, hogy érdeklem. Azt is csinálhatná, hogy csak a kötelező programok alatt szól hozzám. De nem ezt teszi. És ennek én nagyon is örülök. Mert ez azt is jelentheti, hogy még nem vágtam el annyira magamat nála.

A kacsintásomat egy halvány mosollyal fogadta. Gondolom tisztában van vele, hogy nem fogom feladni.

– Nagy Márk és Bexi, gyertek-gyertek – ragadta meg a karomat az egyik asszisztens. Egy ideig nem tudtam, hogy mégis mi a fenét akar, aztán leesett, hogy ő az a gyerek, aki leírja a nézők kérdéseire a választ. Így jöttem rá, hogy mi a következő programunk. Berángatott minket egy irodaszerű helyiségbe, ahol az elmúlt hetekben már jó párszor megfordultam, Beka arcáról pedig egyszerűen le tudtam olvasni, hogy nem akarja ezt az egészet. Mondjuk én is szívesebben csináltam volna mást.

– Készen álltok? – nézett ránk a srác.

– Persze – feleltem Beka helyett is.

– Üljetek oda, csinálok egy képet a kezdéshez – rángatott minket.

Aztán ellökött minket a gép elől, mondván, hogy ő válaszol a kérdésekre. Ha mégegyszer hozzám ér, vagy esetleg Bekához én esküszöm behúzok neki egyet.

– Nagy Márknak kérdés – olvasta fel. – Milyen érzés Bexivel együtt dolgozni?

– Nagyszerű, imádom Bexit – feleltem őszintén. – Ide rakj nekem egy kacsintós smiley-t, légyszi – kértem.

– Oké, kint van. Következő kérdés: Bexi, van barátod? – olvasta fel, nekem pedig eltűnt a mosoly az arcomról.

– Ööö... – dörzsölte meg a szemét. – Ez nem publikus – felelt végül. – Hé! Nem azt írtad, amit mondtam – nézett a monitorra.

– Túl unalmas volt a válasz – vont vállat a srác. A fogsora is az, lehet, hogy egy-két fogát kiverem. Ki a fene ír olyat a „Van barátod?" kérdésre, hogy „titok... 😊"??

– Én sose mondok olyat, hogy „titok pontpontpont" – olvasta le a képernyőről felháborodva. – És nem is írok idétlen smiley-kat! – pillantotta meg a hangulatjelt a "mondat" végén.

– Következőkérdés – hagyta figyelmen kívül a srác.