KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

14. rész

 – Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! Milyen ember vagy te? – duzzogott a hátsó ülésről Beka. Egyébként egész aranyos volt közben...

 – Telefont – nyújtotta felém a tenyerét Körte, figyelmen kívül hagyva a lányt. Én odaadtam neki. Ellenkeztem volna, de megbeszéltük, hogy pihennem kell, és jobb, ha nem hívogat senki.

Beka még mindig a menedzser autója után nézett, amikor megszólaltam.

 – Na, és most? – kérdeztem. A lány sóhajtott egyet és megborzongott. Kicsit kába voltam, valószínűleg a láztól, de ez nem kerülte el a figyelmem.

 – Passz. Menjünk fel – mondta és megfordult. Egy pillanatra elindult, de megtorpant és folyamatosan egy irányba nézett. Követtem a tekintetét. Egy srác állt ott. Kinézet alapján egy gimnáziumi nagymenőhöz tudtam volna hasonlítani. Tipikusan az a srác, aki után mindenki olvadozik. De persze nálam nem jobb.

 – Márk, felmennél? – kért, de egy pillanatra sem nézett rám.

 – És te? – lepődtem meg.

 – Jövök, egy perc, csak valami... Szóval mindjárt jövök. Csak üsd be a kódot. 1476 – mondta és otthagyott. Körülnézett, átszaladt az úttesten, a srác pedig közelebb sétált hozzá. Csalódottan fordultam meg, és felindultam Bekáékhoz. Beütöttem a kódot, de végül nem mentem fel teljesen. Megálltam a postaládáknál.

Ki ő? Jó, ez elég egyértelmű. Csak AZ a srác lehet. Ki máshoz menne oda az utcán? De jó! Ha ő itt van, nekem annyi. A dalok alapján Beka szereti... Csak nem tudom, miért.

Váltottak pár szót, Beka láthatóan magyarázkodott, aztán a srác otthagyta. Idióta! A lány nem túl vidáman átsétált az úton, majd ő is bepötyögte a kódot és az ajtót bámulva vett egy mély levegőt.

 – Ki volt a srác? – kérdeztem, ő pedig meglepődve fordult hátra. Könnyes volt a szeme... Ha addig nem tettem, utána már mégjobban utáltam a srácot.

 – Egy... egy régi ismerős – felelt. Hát persze! Egy ismerős, aki néhány szóval képes elérni, hogy sírjon.

 – Barát? – kérdeztem, aztán meg is bántam. Mindjárt sír, én pedig itt faggatózom. De már nem vonhattam vissza.

 – Olyasmi volt, régen – motyogta.

 – Sírós a hangod – jegyeztem meg halkabban.

 – Márk, kíméld a torkodat, és inkább ne beszélj, nehogy rosszabb legyen – intézett el egy pillanat alatt és a lépcső felé indult.

 – Kiakadtál – siettem utána.

 – Jó – fordult meg. – Hajnalok hajnalán ébresztettél, megdobáltál palacsintával, leköptél egy élő műsorban, órákat vártam veled az orvosnál, és ezek után beköltözöl hozzánk. Kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne feszítsd túl a húrt!

 – Ahaaa! – hajtottam kicsit oldalra a fejem, átlátva a dolgokat. Ő lesz az... A srác, akiről Beka a dalait írja.

 – Mit aházol? – förmedt rám.

 – Csak nem ő a Késtél-gyerek?

 – Ehhez semmi közöd!

 – Szóval ő az – biccentettem keserűen.

 – Erről nem beszélek – fordult meg és felszaladt a lépcsőn.

Beka épp az ajtót nyitotta volna, én pedig türelmesen vártam mellette, amikor az anyukája kirántotta az ajtót, és még csak nem is köszönt, hanem rögtön kérdezni kezdett.