KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

41. rész

Amikor elkészültem elégedetten néztem a tükörbe, tudván, hogy jól nézek ki, aztán visszaindultam Bekához. Ha nem lett volna muszáj, akkor is megkerestem volna. Szeretek vele lenni. Nagyon is.

Körtével beszélgetett, amikor megtaláltam.

– Na ki a dögös? – kérdeztem vigyorogva, miközben megálltam mellettük.

– Szerintem Ian Somerhalder – felelt Beka.

– Megan Fox – vont vállat Körte, aztán otthagytak, Körte a színpad felé indult, Beka pedig a backstage felé.

– Na ne már! Dögösebb vagyok, mint az a Somer... hal... Na, szóval az! – háborodtam fel, de Beka nem nagyon foglalkozott velem.

Én pedig beírtam a Googlebe a pasas nevét. És én ezerszer jobban nézek ki!!!

Hajnal Brigittáék eközben a zsűri értékelését hallgatták. Természetesen az egekig dicsérték őket. Aztán a műsor elment reklámra.

– Mi jövünk – suttogtam Bekának, és felé nyújtottam a kezem. Ő azt megragadva felállt, aztán elindultunk a színpad felé. Három perc, és kezdünk. Azaz hat perc van a csókig.

– A színpadon Nagy Márk és az új lemeze megjelenése előtt álló Bexi! – üvöltötte a mikrofonba a műsorvezető. Beka pedig játszani kezdett. A közönség azonnal tapsviharban tört ki, én pedig vártam arra a részre, amikor be kell lépnem a dalba.

„Now and then I think of when we were together" – kezdtem, mire egy újabb tapsvihart kaptunk. Nem énekeltem hangosan, igyekeztem tisztán énekelni. Legalább Bekát ne járassam le. Ne legyen neki rossz miattam.

„Like when you said you felt so happy you could die" – folytattam.

„Told myself that you were right for me, But felt so lonely in your company, But that was love and it's an ache I still remember" – énekeltem, aztán egy egyszerű mozdulattal kiszedtem a mikrofont az állványból, és Beka felé indultam. Magamban pedig elmondtam egy imát, hogy tisztán énekeljek. Itt még lenne egy verze, de a tehetségkutatókban gyakran kiveszik a nem túl fontos részeket.

„But you didn't have to cut me off!" – énekeltem ki teljesen tisztán. Bekával elkezdett forogni a színpadi elem, én pedig óvatos mosollyal lépkedtem tovább.

„Now you're just somebody that I used to know" – énekeltem a refrén végét, és folyamatosan Bekát néztem. Ő egy ideig a közönség felé nézett, aztán fordított egy kicsit a fején, és egyenesen a szemembe nézett.

„Now and then I think of all the times you screwed me over" – kezdte, mire a stúdióban tapsvihar söpört végig.

Az egész produkció alatt sikongattak, volt, amikor ez megerősödött, volt, amikor elhalkult.

És a vége még meg sem volt. Az csattant nagyot. Nagyon nagyot.

Kiénekeltük a refrén utolsó sorát, én pedig felrántottam a zongora elől.

– Na, mire vársz? – kérdezte Beka halkan, a fél szemöldökét felvonva. Óvatosan elmosolyodtam, aztán biccentettem egyet, megragadtam a derekát, és még közelebb húztam magamhoz.

Aztán megcsókoltam. Ha a műsor szerkesztői egy olyan csókot vártak, ami addig tart, amíg le nem kapcsolják a fényeket, akkor egy kicsit mellényúltak. Amikor pedig Beka visszacsókolt meg akartam állítani az időt. Ott maradni örökre. Kár, hogy nem lehetett. Hosszasan csókoltam, és tényleg mindent beleadtam. Ha már megcsókolhatom, akkor kiélvezem! A közönség tapsolt, sikítozott, meg hasonló dolgok, de én csak nagyon halkan hallottam őket. A kezem a derekáról felcsúszott a tarkójára, és a hajába markolva szorítottam magamhoz. A fények eközben kialudtak, nekünk pedig el kellett volna engedni egymást. Ja, kellett volna. Ehelyett továbbra is ott csókolóztunk a sötétben, egészen addig, amíg Beka észbe kapott, a kezét megtámasztotta a mellkasomon, és egy kicsit arrébb húzódott tőlem. Persze nem volt túl egyszerű, ugyanis egy mosoly, és mégegy apró csók után sikerült elválnunk egymástól.

Elképesztő volt. Többet akartam, sokkal többet. Egy egész órát! Sőt... Inkább nem fokozom tovább. Két probléma van: az egyik a Késtél-gyerek, a másik pedig az, hogy Beka nem szeret viszont.

– Úristen! – ordított a műsorvezető, a fények pedig újra felgyúltak. – Ez meg mi volt? – lépett oda hozzánk. Rajta csak egy tettetett meglepődés látszott, ő tudott az egészről. – Tudjátok, hogy tizenkettes karika van az adáson, és élőben megyünk? Hm? – érdeklődött, mi pedig a zsűri felé fordultunk.

– Hát, gyerekek – kezdte az első zsűritag. – Most erre mit mondjak? – nevette el magát, a nézőtér pedig tapsolni kezdett.

Bekajálták az egészet, baromi jó kritikát kaptunk. Bár ez őszintén nem nagyon érdekelt. Valamiért nem érdekelt annyira, mint ezelőtt. Fejben nem teljesen voltam ott, csak az elmúlt másodpercekre tudtam gondolni. Persze az értékelés után nem mehettünk le azonnal, hanem a műsorvezető megint kérdezgetni kezdett.

– Na, most komolyan. Mi volt ez az egész? –puhatolózott.

– Egy dal – felelt Beka mosolyogva.

– Egy nagyon jó dal – mondtam bólogatva.

– Hát jó, ha nem magyaráztok meg semmit – tettetett csalódottságot, aztán a lányra nézett. – Bexi, úgy hallom, jön a második nagylemezed.

– Igen, Offline címmel jelenik meg – bólintott. Ennyit kapott. Ennyi lehetősége volt a reklámra. Több nem.

– Sok sikert hozzá. Jól gondolom, hogy néhány koncerteden lesz meglepetés vendég is? – pillantott rám vigyorogva. Néha elég ijesztő ez a pasas.

– Az egészen biztos – nevetett Beka.

– Ha önöknek tetszett Nagy Márk és Bexi meghökkentő produkciója, akkor küldjék a Nagy Márk nevet a 16699-es számra – nézett a kamerába a műsorvezető, mi pedig egymás kezét szorongatva lesiettünk a színpadról.