KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

29. rész

Már másfél órája ültünk a török gyilkos éttermében, és csak úgy csapongtunk a témák között.

Mindketten fáradtak voltunk. Sok volt ez a hét. Az út a duettdöntőig szintén nem volt könnyű, de azért ez a hét vitt mindent. Főleg, hogy volt egy ember, akinek nem tojtam a véleményére. Beka. Akivel kapcsolatban sok mindent reméltem, csak azt nem, hogy normális. Ha lehetséges, akkor ezalatt az öt nap alatt olyan szinten belé estem, hogy azt meg sem tudom fogalmazni. Ez a lány csodálatos kívül és belül is. Mellette én pedig csak egy senki vagyok. De bármennyire próbálkozik, én egyszerűen érzem, hogy nem utál. Túl sok dolog szól ezellen. Még ha nem is szeret, de legalább nem utál. Ez pedig egyébként csoda, mivel a műsor alatt elég nagyot ugrott az egóm. Nem mondom, hogy előtte nem voltam magabiztos, de ennek nagy része a műsor alatt jött.

– Hogy csinálod végig a sulit? – kérdezte.

– Fogalmam sincs. Valahogy leérettségizek májusban. Nagy sansz van arra, hogy a vizsgaelnök is Márker. Mindenki az – fésültem ki a hajamat a szememből mosolyogva.

– Vagy arra van nagy sansz, hogy az érettségin ez nem számít – közölte egyszerűen. – Hogy viszonyulnak hozzád a suliban? – tette fel a következő kérdést.

– Jól. Imádnak – feleltem. Bár a suliban továbbra sem tekintek senkire úgy, mint egy barátra. Ők is csak azután jöttek, hogy bejutottam a műsorba. Előtte észre sem vettek. Akármilyen jól néztem (és jelenleg is nézek) ki, mindig unalmasnak lettem nyilvánítva. A legutolsó műsoron kívüli barátnőm is azért szakított velem, mert „neki több izgalom kell". Akkor persze nagyon felidegesített, de most egy röhögéssel letudnám az egészet, és úgy is gondolok vissza rá.

– Miért nem lepődöm meg ezen a válaszon... – sóhajtott. Mert engem mindenki imád! – De most komolyan, tényleg drukkolnak?

– Aha. Egy csomó jegyet kiosztottam az élő show–kra. Meg transzparenseket és táblákat is csináltak nekem. Az egyiket a matektanárom fogta – meséltem.

– Tök jó – mosolyodott el szomorúan.

– Amikor bekerültem a Pop/Rockba, az igazgató behívott magához, elmondta, hogy drukkol nekem, és ha sokat fogok hiányozni, letehetem a különbözetit és mehetek érettségizni a többiekkel – fejeztem be a kis történetemet.

– De rendes – lepődött meg. – Ez jó fej dolog.

– Ja. Sőt, forgattunk is a sulimban egy csomó vágóképnek valót. Bejött a stáb töri órára, akkor úgy csináltunk, mintha felelnék, persze előre lezsíroztuk a tanárral a kérdéseket, meginterjúvolták az osztálytársaimat...

– Ez nagyon klassz.

– Neked nem így volt? – vontam fel a szemöldökömet sejtve a választ.

– Nem egészen – sóhajtott. – Én zenetagozatosba járok. Jártam. Járok. Vagyis, most magántanuló vagyok, de oda járok vissza vizsgázni – magyarázott. – Ott annyira nem lelkesednek ezért – mutatott körbe.

– A gyrosért? – lepődtem meg. Ki nem szereti a gyrost?

– Nem. Hülye! – sóhajtott. Köszi Beka. – A mainstream vonalért. A suliból zongoristák, szólisták, hegedűvirtuózok kerülnek ki, ösztöndíjakat nyernek külföldi zeneakadémiákra és konzervatóriumokba... Annyira nem voltak elragadtatva attól, hogy „tinirocksztár" lettem, bulvárral meg mindennel, főleg, hogy Geri oda jár, és mindenki ismerte a sztorinkat.

– Mit? Hogy nem maradtál meg egy sulibandánál, hanem megragadtad a lehetőséget, és egy év alatt könnyűzenei karriered lett tizenhét évesen? – kérdeztem. Ez szemétség. Szerény véleményem szerint, ha igazán szerették volna Bekát, akkor támogatják őt. Márpedig az ellenkezőjét tették. – Milyen kretén sulid van neked?

– Nem-nem. A suli nagyon jó. Szerettem.

– Te reflexből védesz mindenkit, aki szemét volt veled? – néztem rá szomorúan, majd elnevettem magam.

– Mást vártak tőlem, ezért nehezteltek az egész Bexi–dolog miatt.

– Mit vártak?

– Azt hitték, hogy egyenes utam van zongoraművészként. Bekevertem egy kicsit a dolgokat.

– És? Jól zongorázol, azt is folytatod, nem hagytad abba – ráztam meg a fejem.

– Igen, de nem mindegy, hogy mit adsz elő. Egy Debussy darabbal vettek fel a suliba, ezek után képzelheted, milyen megítélést kapott egy Késtél.

– De hát a Késtél gigasláger.

– Hiába – vonta meg a vállát egy szomorú mosollyal.

– Tényleg tudsz Debussyt játszani?

– Ühüm – bólogatott mostmár őszinte mosollyal.

– Majd megmutatod?

– Tényleg érdekel?

– Persze! Én nem játszom hangszeren. Nekem csak jó a hangom, meg pokolian jól nézek ki – mosolyodtam el.

– Ez most hogy jött ide? – kérdezte, de az arca meg se rezdült.

– Sehogy, de valami erényemet nekem is fel kellett mutatnom, ha már te ilyen Debussyvel dobálózol! – védekeztem, ő pedig elnevette magát.

És nem úgy, ahogy az interjúkon szokott, aműsorvezetők által elsütött borzalmas poénokon. Nem, teljesen őszintén. Mondhatrám bárki bármit, de nekem ez sokat jelent.