KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

21. rész

 – Most tényleg nálad lakik Nagy Márk? – kérdezték Bekát, amikor kiszálltunk Körte kocsijából.

 – Én nem tudok róla, de lehet, hogy igen, csak elkerültük egymást – ködösített vigyorogva a lány. Nem tudom, hogy említettem-e, de szerintem egy órában kb. tízszer tervezem lekapni általában. És ebből van huszonnégy egy nap...

Bekáék bementek az épületbe, én pedig még maradtam válaszolgatni.

 – Van köztetek valami? – kérdezte egy nő.

 – Van – bólintottam. Távolság, de az állandóan. Legközelebb majd pontosítanak a kérdésen.

Volt még egy csomó kérdésük. Végül, amikor már meguntam bocsánatot kértem és kikerültem őket. Az első utam a büféhez vezetett, ahol megint összefutottam Hajnal Brigittával. Én esküszöm nem megyek többet büfébe!

 – Meddig tervezed játszani a hattyúk halálát? – kérdezte köszönés nélkül.

 – Amíg észre nem veszem a nem létező szárnyaimat – feleltem és a büfés lányhoz fordultam. – Szia! Tudsz adni valamilyen mentolos cukorkát?

 – Nem rég láttam valahol – indult az említett dolog keresésére. Szuper, remélem nem tart majd sokáig. Irritáló ez a csaj, az biztos. Mármint Brigitta. De igazából a büfés csaj sem a kedvencem.

 – Ugyan! Hisz szárnyalsz a „tökéletességtől" – nevetett erőltetetten.

 – Téged sem vonz nagyon a gravitáció. Annyi a különbség, hogy te el is hiszed azt, hogy tökéletes vagy – mondtam, majd átvettem a felém nyújtott Hallst a büféslánytól, kikerültem Hajnal Brigittát és elindultam a koreográfushoz.

 – Rossz hatással van rád Bexi – szólt utánam.

 – Hidd el, a lehető legjobbal. Ez neked rossz, nekem nem – mondtam, majd meg sem várva a választ befordultam egy másik folyosóra. Mehettem a koreográfushoz.

*

Amikor beléptem a terembe mindenki megtapsolt. Mintha feltámadtam volna. De jó nekem! Lehet, hogy a taps a nyakamba tekert sálnak szólt, nem pedig nekem. Sőt, nagy rá az esély. Egyébként az említett ruhadarabot még Körte tekerte a nyakamba, hogy feltűnjön a torokgyulladásom, ugyanis szokásomhoz híven túlságosan is jól néztem ki. 😉

Beka a falnak támaszkodva ült és figyelt. Őt kerestem először a teremben. Hát, ott volt.

 – Akkor kezdhetjük. És egy és két és forgás, és vissza!! – üvöltött a koreográfus. Beteg vagyok, nem süket, mondjuk ezután a hangerő után ki tudja?

Nagyjából másfél órán keresztül próbáltuk újra és újra a Mr. A–hoz szükséges táncot, ez idő alatt pedig a kamerák gyakran fordultak Beka felé. A lány néha mosolyogva, néha pedig már vigyorogva és rázkódó vállal figyelt minket. Hát, jól szórakozhatott.

 – Jó, három perc szünet, utána kezdjük előröl – tapsolt a koreográfus.

Egy kicsit hezitáltam, de végül fáradtan ültem le Beka mellé.

 – Végem van – kapkodtam a levegőt.

 – Tessék, hoztam neked teát a büféből – nyújtotta felém a poharat én pedig egy hálás mosollyal átvettem.

 – Köszi. Hogy tetszik? – kérdeztem. Kíváncsi voltam a véleményére.

 – Jó lesz ez – bólintott. – A márkerek odalesznek – mondta. Eközben a pillantásom a velünk szemben lévő tükörre esett. Beka, mint mindig, most is tökéletesen festett, én pedig... Hát... Csapzottan, kipirosodott arccal ültem mellette. Csodálatosan festettem.