KÉSTÉL - Nagy Márk szemszögéből |✓

28. rész

A Mr. A próbája után már csak egy dolgunk volt: egy interjú. Az után pedig a kötelező dolgoknak vége volt. Holnap pedig a műsor. Élőben. És megcsókolhatom Bekát! Hát... Az biztos, hogy hosszú lesz az éjszaka.

Az interjú után elköszöntem Bekától, és odamentem a táncoslányokhoz. A múlt heti műsor után megígértem nekik, hogy ma elmegyünk bulizni. Így az engem körülvevő lányok társaságában hagytam ott a stúdiót. Beka pedig az épület előtt várta Körtét. Ránézve egy pillanatra ott akartam hagyni a táncosokat, de utána rájöttem, hogy minek? Úgyis elküldene bulizni. Nem Beka lenne, ha nem küldene. Szóval nem tettem. Elmentem a táncosokkal valami borzalmas helyre, ahol este nyolckor már a fele társaság részeg volt, a másik fele pedig még csak félig. Még. Leültünk az egyik asztalhoz, majd szinte azonnal az egész társaság elment alkohol után kutatni. Csak én maradtam ott. Nem is nagyon terveztem inni. Vajon csak néhány kortyot isznak, vagy majd másnaposan állnak ki holnap a színpadra táncikálni? Mert az utóbbi nekem egyáltalán nem lenne jó. Nagyon nem.

– Mááárk – huppant le az ölembe az egyik csaj, ijesztően elnyújtva az á–betűt a nevemben. Esküszöm, mintha az Az bohócát hallottam volna.

– Igen? – kérdeztem, miközben letoltam a mellettem lévő székre.

– Nem jössz táncolni? – lökte hátra a haját a válla felett.

– Bocs, de most nem – ráztam a fejem.

– És miért? – kérdezte. Továbbra sem volt hajlandó békén hagyni. Pedig én tökéletesen elvoltam a gondolataimmal. – Nem szoktál ennyire feszült lenni – méregett. – A műsor miatt van?

– Is – vontam vállat.

– És mi a másik? – kérdezett.

– Én ezt itt nem bírom – pattantam fel. – És lehetne, hogy nem kérdezősködsz? Mert baromi idegesítő vagy – közöltem vele.

– Te mióta vagy ilyen szemét? – kérdezte sértetten.

– Mindig is ilyen voltam – kacsintottam rá. – Mondd meg a többieknek, hogy hazamentem, mert pihenni akarok. Majd valamikor bepótoljuk – kaptam fel a cuccaimat, és már kint is voltam. Majd valamikor bepótoljuk... Vagy nem.

A bejárat előtt vettem egy mély levegőt, majd tényleg hazaindultam.

Mit csinálhat Beka?
Te hülye, tuti, hogy elvan nélküled, eddig is elvolt! De... Nincs de. Beka utál, mert egy egoista paraszt vagy!

Kezdek megőrülni. Két kis hang veszekszik a fejemben. Csodás.

Otthon szinte azonnal bevágódtam az ágyamba. Aludni szerettem volna, de nem ment. Igazából minden műsor előtt ez volt, de most valahogy nagyobb volt a nyomás. Ja, megint a csók. Az a kérdés, hogy miért válik az életem meghatározó részévé egyetlen egy csók. Meg hogy miért kattogok rajta ennyit. Nem bírtam sokáig otthon sem. Egyszerűen találkozni akartam Bekával. Így újra felöltöztem, és elindultam Bekáék felé. Az mondjuk jó nagy önbizalomra vall, hogy előbb indultam el, minthogy szóltam volna a lánynak. De az „önbizalom készletem" ritkán volt hiányos.

Megálltam a házuk előtt, megnéztem az időt (tíz óra elmúlt), majd írtam Bekának egy üzenetet. Egy majdnem 17 éves lányról van szó, ha nincs fent este tízkor, akkor én lefejelem a falat.

„Te tudsz aludni?"

„Nem. Te?" – írt vissza azonnal.

„Nem. Mit csinálsz?" – érdeklődtem.

„Semmit" – válaszolt.

„Találkozunk?" – kérdeztem. Ezért jöttem ide, szerettem volna minél hamarabb leülni.

„Most? Este tíz múlt!" – jött a válasz. Azt mondjuk nem hittem volna, hogy zavarja az időpont. Mindenre számítottam, csak erre nem.

„Este tíz? Úúúúúúristen!" – írtam vissza mosolyogva.

„Úgy értem, hogy késő van elindulni, nem?" – kérdezett. Hát, ezzel egy kicsit elkésett, de mindegy.

„Jó, értem, bocs, hogy megzavartam a nyugis péntek estedet. XD" – írtam neki, az utolsó két betűvel jelezve, hogy amúgy egyáltalán nem gondolom komolyan.

„Az ikszdézés már nagyon ciki..." – tapintott a lényegre.

„Nem annyira, mint a késő van rinyálásod" – írtam be gyorsan és mosolyogva.

„Szállj le rólam. És különben is. Miért nem vagy a táncosokkal?" – érdeklődött. Úgy látszik megunta a beszélgetésünket. Már ha ezt lehet annak nevezni.

„Meguntam."

„Ó, de kedves vagy, és akkor jön a programpótlás velem? Felejtsd el, holnap találkozunk, szia!" – köszönt el. Fenébe! Teljesen mást gondol, mint ami a valóság. Nagyon ügyes vagyok...

„Várj már!" – írtam gyorsan.

„Mivan?"

„Beka, szétvet az ideg. Muszáj valaki olyannal lennem, aki átérzi" – váltottam át könyörgős formába, ami nekem nem szokásom. De mindet egy lányért, nem? Jelenesetben pedig a társaságáért.

„Jó, hol találkozzunk?" – egyezett bele.

„Nálatok, a ház előtt."

„Rendben. Mikor?"

„Gyere le!"

„Te itt vagy???"

„Aha. Na, gyere!"

„Márk, ezt nem hiszem el! Mit keresel itt? És ha nem vagyok itthon? És ha nem vagyok rád kíváncsi? És ha azt mondom, hogy nincs kedvem veled találkozni? Te komolyan idejöttél ennyire magabiztosan? Neked meg sem fordul a fejedben egy nem?!" – akadt ki teljesen. Jó, volt egy–kettő, ami egy kicsit fájt, de tenni nem nagyon tudtam ellene.

„Várlak" – hagytam figyelmen kívül a kiakadását, és eltettem a telefonomat.

A lépcsőház felé bámulva belemerültem a gondolataimba, majd Beka hangja rántott vissza a valóságba. Kínos–nem kínos, nem ismertem fel.

– Márk?

– Ja, te vagy az Beka? Azt hittem, valami hobó – néztem végig rajta. Mondjuk neki még ez is jól állt, de mindegy.

– Kedves vagy – motyogta. – Elkészültem volna, ha éppen nem állítást be bejelentés nélkül... – okolt engem.

– Miért nem készültél el? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Megvártam volna.

– Mert tudtam, hogy itt vársz – felelt, mire elmosolyodtam.

– Elvoltam. Az üvegben néztem a hajamat – mutattam a kapu melletti ablaküvegre.

– Sokkal jobb volt, amikor ezt még nem tudtam – reagálta le a tényt.

– És most? Ismersz valami helyet errefelé? – néztem körbe.

– Kemál büféje éjjel-nappal nyitva van – vont vállat. Ó, a török gyerek, aki fel akart darabolni!

– Akkor együnk egy gyrost! – javasoltam.

Szóval péntek este tízkor neki álltunk gyrosozni. Úgy őszintén, jobb dolgom nem volt. És legalább Bekával lehettem.

Én tényleg nem értem a lányt. Mindig mondja, hogynem érdeklem, nem érdekli a véleményem stb. Ilyenkor meg néhány perc alattkijön, hogy ne kelljen sokat várnom, meg néha kedves dolgokat is mond. Fogalmamsincs, hogy most utál-e, vagy legalább barátilag bír-e egyáltalán.