A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

1. rész - A kezdet

Egy újabb szuper labdarúgás mérkőzés fejeződött be. A bíró lefújta a meccset, a végeredmény 2:1 annak a csapatnak a javára, akinek szurkoltam.

– Kicsim, gyere megyünk haza – hallottam meg anya hangját.

Viszont nem igazán voltam jó formában. Amióta elkezdődött a második félidő, azóta hívogat a természet.

– Az autónál várj meg, megkeresem a mosdót – kérlelem, mire anya bólintott, ezzel jelezve nekem. Sokszor voltam már a városunk sportcsarnokában, de soha nem tudtam megjegyezni itt mindent, túl egyformák a folyosók.

Azt hiszem, hogy a bejárat után jobbra kell menni. Igen, biztos vagyok benne. Gondolkodni sincs időm, már érzem mindjárt kicsorog.

Egyszer csak egy csomó ajtót veszek észre, azok is mind egyformák. Mind fehéres színű, s egyikre sincs kiírva a toalett jelzés. Gondolom ezek a focisták öltözői, így hát megfordultam, hogy visszamenjek, de egy mellkasnak ütköztem.

– Jaj, ne haragudj, nem néztem a lábam elé – felelem sajnálóan, miközben feltápászkodtam és őt is felsegítettem, mert szerencsétlen miattam ő is a csempére került.

– Semmi baj, előfordul – mosolygott kedvesen, s hangja alapján fiú. Egy 10-es számú mezt viselt, ég kék színű alapon és feketével azt írta rajta, hogy Ledan FC. Apukám egykori focicsapata, de már nem játszat velük.

– Elnézést megint, hogy fellöktelek, nagy jól játszottatok ma. Csak a mellékhelyiséget kerestem – vakargattam szégyenemben a tarkóm. Megköszönte a dicséretem, majd megmutatta merre találom azt amit keresek – Köszönöm a segítséged – mosolyogtam rá.

– Szóra sem érdemes – szerénykedett a gesztenyebarna hajú srác, majd arrafelé ment, ahonnan jöttünk.

Seperc alatt elvégeztem a dolgom, majd a parkolóban kerestem anya kocsiját.

– Ennyi ideig tartott? Rosszul vagy? – vette elő gondoskodó anya szerepét, de tudtára adtam, hogy minden oké, erre csak faggatni kezdett.

– Csak.. eltévedtem – böktem ki, majd hazafelé vettük az irányt.

Nem akarom anyukámnak elárulni, hogy a Ledan FC egyik legjobb játékosába botlottam bele, ki a bűvös tízes számot viseli. Már így is nagy emlék tört fel bennünk, ahogy őket láttuk játszani.

Hazaérve a laptopomat bújtam. Mikor apa is a Ledanban játszott, imádtam nézni a meccseiket. Azóta viszont elment tőle a kedvem, de most ismét fellángolt bennem a focivágy.

A csapathivatalos Facebook oldalát böngésztem, keresve, hogy mikor lesz a következő meccsük. Azt írta, hogy holnap, ugyanúgy a sportcsarnokban és a Furgel ellen lesz egy baráti összecsapásuk.

– Anya, jó reggelt – köszöntöttem egy csésze kávéval – Jössz a mai meccsre?

– Reggelt' kicsim. Ma kihagyom, sok dolgom van itthon, de te mehetsz, ha szeretnél – evvel zöld lámpa állt előttem.

A kocsikulcsot és a járgányt megragadva tolattam ki az útra, majd célba vettem a sportcsarnokunkat. Leparkoltam, majd egy szezonjegy átnézése után beengedtek a nézőtérre. A játékosok még nem voltak a pályán, még volt tíz perc a kezdésig. Az elsősorban foglaltam helyet, pont ráláttam a pályára.

Kis idő múltán felsorakoztak, majd a bíró megfújta a sípját. Indul a mérkőzés.

A labdát eleinte a Furgelesek uralták, de gyorsan elvették tőlük a Ledanosok. Megindultak az ellenfél kapuja felé, rárúgták, de épp, hogy csak kivédte a kapusuk. A Furgel kapusé a labda, kidobta és az ellenfél támadott. Épp a hatos számú fiúval cselezget, mikor az ügyesen kiveszi a labdát a lábai közül. Újra támadnak. Egy kettes mezű Furgel elé áll, hogy megakadályozza a rárúgását, de a játékos kötényt ad neki, majd halad tovább a kapu felé. A labda a tizenegyesen belül mozog, a hatos átpasszolja a tízesnek és rárúgja. GÓL! 1:0-ra vezetnek a Ledanosok.

Az egész meccs élvezetes volt. Az eredmény nem változott, 1:0-ra nyert az ég kék színű csapat. De nem sokon múlott, azért a Furgeleseknek is volt némi jó helyzetük.

Az idő lejárt, a meccs a Ledan FC egy góljának köszönhetően megnyerték, a közönség a kijárat felé özönlött.

A tegnapi kis dumcsizásunk után, nem tartottam helyének valónak azt, ha nem gratulálnék nekik. Hisz mégiscsak apukám egykori klubja, de már kerek tíz éve nem tagja a Ledannak, így örülnék neki, ha nem ismernének fel.

Az öltözők egyik ajtaján ott virított a csapatuk neve, evvel jelezve, hogy itt a helyük. Pár percig hezitáltam, majd a kezem gondolkodás nélkül bekopogott. Egy szőke srác nyitott ajtót.

– Szia, segíthetek? – mosolygott rám kedvesen, egy pillanatra lefagytam, de csak kicsúszott a szó...

– Öhm, helló. Csak gratulálni szeretnék nektek, szép nyereség volt – lettem egyre magabiztosabb. Amint befejeztem ezt a mondatot, a tegnapi srác jelent meg a szőkeség mellett.

– Ó, te vagy az? Hát újra találkozunk, gyere beljebb – válaszomra nem méltatva megragadta a kezem gyengén és behúzott az öltözőjükbe. Körülnéztem, csak Ledanosok voltak bent, az edzőjük sehol.

– Ööö, sziasztok – böktem ki nehezen, miközben a szoba közepén álltam és minden szem engem figyelt.

– Bocsáss meg, hogy nem mutatkoztunk be – állt fel egy sötétbarna hajú, egyes mezű fickó – Mink vagyunk a Ledan FC nevű focicsapat, a legjobbak! – virított rám ezer wattos mosolyt, de a gesztenyebarna srác, lecsitította.

– Elég volt Tamás, már túl nagy az egód! – mondta kit tegnap fellöktem, de ezen elkezdtem halkan kuncogni.

– Én Epres Emese vagyok – mutatkoztam be jómagam is.

– Epres? Hm, akkor biztos édes vagy – közelített felém az elvileg egoista Tamás – nyugi csak vicceltem, imádom az epret! – erre mind nevetni kezdtünk.

– Eprest mondtál? – kérdezte vissza egy borostás fickó.

– Igen – feleltem kissé bizonytalanul, szerintem felismert.

– Már tudjuk, hogy te ki vagy, most mink is bemutatkoznánk – szólt a tegnapi fiú –, én Albert vagyok – nyújtotta a kezét, elfogadtam és megráztam – Ő pedig Tamás, Szabi – kezdett mutogatni a csapattársaira – Zoli, Rácz, Ferkó, Janó, Levi, András... – s bemutatkozott sorjában az egész csapat.

A nyereségük miatt elkezdtek ünnepelni, különféle mulatósokat énekelgettek. Megjegyzésem alapján jobban fociznak, mint énekelnek, de még így is csodálom a csapatot.

A nagy bulit az öltöző ajtajának a kinyitása zavarta meg, mind oda pillantottunk.

Egy idősebbnek tűnő, kezdőleges őszülő hajú férfi jött be. A zene leállt és mindannyiunkon elégedetten mosolyogva végig nézett. Én a libasor szélén álltam, Albert mellet. Mikor végignézett a csapaton rajtam megállt a szeme, és a mosolya is eltűnt onnan.

Két percig méregetett tetőtől-talpig, a szeméből semmit nem tudtam kiolvasni. Végül megszólalt.

– Emese?