A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

4. rész - Egy edzés, egy emlék

– Persze Mesi, ismertem az apádat, közel álltunk egymáshoz – továbbra is összezavarodva figyeltem azt a Furgelest.

– Ööö... – megszólalni sem tudtam.

– Hagyd békén! Szegény azt se tudja kivagy! – állt elém védekezően Albert.

– Ó, Ledanocskáim, az vagyok, ki gólt fog rúgni nektek! – kezdtek el volna épp verekedni, de Szabi rángatta el onnan, azt a pasast meg egy hasonló mezű csávó. Miután lenyugodtak, a Furgelesek felhúzott orral továbbálltak, de az az egy utoljára hátranézett mosolyogva – Ha most még nem is ismersz meg, később rájössz – majd végleg eltűntek.

– Ha még egyszer kötekedni fognak ezek a Faszgelesek, a nyakukba szúrom a varrótűmet! Ráadásul a legnagyobbat és legélesebbet! – állt fel gyilkos tekintettel mellőlem Anna.

– Zia, azért azt ne – torzította vissza a bátyja.

– Már megmondtam, hogy ne hívj így! – majd gonosz mosolyra húzta a száját – Szari, tökre illik rád!

– Skacok, nyugodjunk le. Ne hagyjuk, hogy felkapjuk a vizet rajtuk. Pont ezt akarják elérni! – nyugtatta a helyzetet Janó – Inkább pihenjük, holnap kemény edzések lesznek – majd mindenki a saját szobáját vette célba.

Annával letusoltunk, majd hamar álomba merültünk.

Reggel jó korán keltünk, ami nekem még mindig nehéz volt, de majd megszokom. Gyorsan elkészültünk, majd megbeszéltük a szobatársammal, hogy mi lemegyünk a kajálni, a többiek meg majd csak jönnek.

– Hupsz, a szobánkban felejtettem valamit, mindjárt jövök – mondtam Annának, ki már ötödjére repetázott a reggeliből.

Huncut módomra nem a szobánkba mentem, mivel csak blöfföltem. Belopakodtam Szabiék szobájába, majd egy erősen vörös rúzst használva egy kicsit rajzolgattam a barátnőm testvérének a fejére. A műremekemet lefényképeztem, majd csináltam róla gyors egy másolatot is. De miközben a telómat nyomkodtam, a vászonként funkcionáló srác felébredt.

– Te, te meg mit keresel itt? – törölgette volna meg a szemét az ébrenlét miatt, de a keze piros lett a rúzstól. Eleinte nem értette, de csakhamar leesett neki, majd felébresztette Albertet is. Ő mikor megpillantotta a haverja fejét, kitört belőle a nevetés, én meg lőttem még egy képet a kisminkelt fiúról.

Óvatosan és lassan elkezdtem lépésenként kihátrálni a szobából, de ő erre felkelt és megindult dühösen felém, mire én ijedten elkiáltottam magam.

– FUTÁS! – majd olyan gyorsan kezdtem el szedni a lábam, mint még soha. Egészen Annáig, ki értetlenül nézte a rohanásomat felé – Anna, segíts! – majd a háta mögé bújtam.

Amint Szabi is odaért hozzánk, Anna gyors tudtára adta, hogyha egy ujjal is hozzám ér bántás okául, akkor nem lesz kíméletes vele. Persze újdonsült barátném se tudott sokáig komoly tekintettel nézni,mivel kipingált tesóját meglátva, kitört belőle a nevetés.

– Kitörlöd! – nézett felém komolyan, majd én a telómat felé mutatva töröltem ki az egyik képet, ügyelve arra, hogy ne lássa a többit. Ő megnyugodott, de szülinapjára még jó lesz a kép – Szedd le, kérlek – mutatott arcára, majd segítettem is neki, de heccnek tök jó volt.

A fiúk a pályán álltak, edzéshez való öltözékben, Kornél meg előttük állt. Én Annával szokás szerint a kispadon ülve figyeltük az eseményeket.

– Tíz kör futás! – adta ki a parancsot a mester. Amikor tisztességesen lefutották, bemelegítettek tetőtől-talpig. Kornél amellett döntött, hogy játszanak egy próbamérkőzést. Igaz, a fiúk tegnap már játszottak egyet, de ezúttal Kornél tanácsaival – Egyik csapat; Rácz, Ferkó, Janó, Tamás, és Zoltán a kapus. A másik; Albert, Szabolcs, Levente, és András a kapus.  De várjunk! Leviék eggyel kevesebben vannak, ez így nem jó! Sajnos Bence kiszállása miatt páratlanok vagytok. Hmm – ekkor elgondolkodva pillantott felénk – Emese – intett, hogy menjek oda.

– Igen?

– Általánosban kitűnően fociztál. Nem szállnál be ebbe az edző meccsbe, hogy párosan legyenek a csapatok?

– Hát, nem is tudom – rég nem rúgtam labdát. A fiúk szemei csak úgy bociszemekre váltottak, ahogy végignéztem őket, megesett rajtuk a szívem – Na jó, beszállok – erre Alberték éljenezni kezdtek, Tomi meg olyan 'Pf.. simán lekörözzük így őket' fejet vágott. Mivel tegnap Ferkó nem focizott, így akkor párosan voltak.

Tíz éve nem rúgtam focilabdába, ennek meg is volt az eredménye. Kicsit nehezen ismertem ki magam eleinte, de végül csak belejöttem és hoztam a régi formám. Mindig is szerettem védő lenni, így itt is azt a posztot töltöttem be.

Szabi és Albert természetesen csatárok voltak, Bandi kapus és Levi középpályás. 0-0 volt még az állás, hisz csapatismeret. A második félidőben Ráczék többször is próbálták a labdával a mi kapunkat megcélozni, de én, mint védő, próbáltam szabálytalanság nélkül elrúgni a lasztit a kapu közeléből.

Akárhányszor csak támadtak, én annyiszor előre passzoltam tőlük a bogyót, szinte Bandinak nem is kellett dolgoznia. Az utolsó egy percben Tomi ismét bepróbálkozott egy támadással, de amint lehetőségem volt rá, kirúgtam a labdát, előregurult Alberthez és rárúgta. Bement a hálóba, de mivel az idő már lejárt, nem volt érvényes.

– Zia, adj vizet létszi' – lihegett Szabi, miközben mindenki a kispadhoz vonult, miután Kornél elmondta a véleményét.

– Máris – evvel elment szerezni egy kis frissítőt. Két perc múlva tért vissza, de ahelyett hogy bátyja kezébe adta volna, ráöntötte a fejére – Tessék, itt a vized – mondta ki nemes egyszerűséggel..

– Hé, Most nézd meg hogy nézek ki! – csattant fel mérgesen.

– Te mondtad, hogy hozzak. És örülj, hogy hoztam, mert én semmilyen Ziát nem ismerek – vont vállat Anna, miközben vissza leült mellém.

– Jól van na...

Az edzés remekül telt, még ha fociztam is egy kicsit, így egy évtized után. Régen imádtam ezt a sportot űzni, minden szabadidőmet ebbe öltem. De amióta átéltem az életem nem túl fényes korszakában, amire őszintén nem vagyok büszke, abba hagytam a sportot.

– Jó étvágyat – mondta Anna ebéd közben, s mire én ötöt pislantottam ő addig öt kolbászt bekapott.

Evés után volt egy kis szabadidőnk, így én gondoltam elmegyek sétálni egyet. Hívtam Annát is, de azt felelte, hogy a sorozatának kijött egy új része, és nem bírja ki. Természetesen anime, a One Piece. Tényleg nem viccelt, mikor azt mondta, hogy imádja Ázsiának ezt a részét.

Tusolás és egy kis üzenet lecsekkolása után el is indultam sétálni eme gyönyörű városban. Nem tudtam merre megyek, csak haladtam arra ahová a szívem súgta.

Ez pedig egy kisebb futball pálya volt.

Volt ott egy csapat, látszólagosan 12-13 éves fiúk. Sokáig néztem őket, hisz régen én is ennyi élvezettel rúgtam a labdát. Egy idő után lepacsiztak egymással, majd elhagyták a pályát. Gondoltam odamegyek, és ekkor észrevettem a kapufa mögött levő kukucskáló lasztit, egy gyerek hagyhatta itt.

A tizenegyes ponton álltam, majd hirtelen elkezdtem dekázni. Dekáztam hármat, majd leraktam a labdát. A két bokámmal felemeltem, majd két fejelés után ismét dekázni kezdtem, végül egy csavarodó rúgással találtam be a kapu jobb felső sarkába.

– Gyönyörűen játszol – a hang mögülem hallottam, amitől meg is ijedtem, így reflexszerűen ugrottam egyet, és hátranéztem. 

– Mióta figyelsz? – nyugodtam le lassan, miközben Albertet fürkésztem.

– Elég régóta, amióta nézted a kölyköket. Már az edzésen is megfigyeltem, hogy tökéletesen futballozol. Hol tanultál meg így labdát kezelni? – jött közelebb hozzám.

– Apukám tanított, mikor még kicsi voltam – kezdtem elérzékenyülni, az volt gyermekkorom legjobb napjai, mikor apukámmal gyakoroltam.