A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

26. rész - Pótlómeccs

– Tehát akkor! A holnapi meccsen a kezdőcsapatba kerültek a következők.. Zoltán, most te kerülsz a kapunkba. Rácz és Tamás, mint védők, és Levente, mint középpályás. A csatársort pedig Albert és István fogja alkotni – fejezte be Kornél a kijelentés, s egyesek örültek ennek, valakik nem igazán.. s valakik meghökkenve bambultak maguk elé.

– Még arra szeretnénk titeket megkérni, hogy kilenctől tovább ne maradjatok fent. Kulcsfontosságú, hogy a holnapi meccsen energiátok legyen, s ne legyetek fáradtak se! – fejezte be Balázs a szónoklást, majd a két edző továbbállt.

– Hé srácok! – pattant fel Rácz a helyéről – Mit szólnátok, ha kilenc óráig gyakorolnánk a holnapi felállást? – kérdezte izgatottan, amibe a többség bele is egyezett.

Így aztán, mikor láttuk, hogy a pálya üres, nyomban elfoglaltuk. Levente még egy labdát is szerzett, szóval egy percig se haboztak a gyakorlást illetően.

– Én azt mondom csináljuk úgy, hogy a kispadosok a kezdőcsapat ellen – helyezte Albert a lasztit a középkezdéshez.

– Oké – egyezett bele a többség.

Az edzéseken hallottakat persze nem felejtették el, s így, hogy picit belekóstoltak az Uyiko stratégiájával, könnyebb lesz őket elverni. Ám nem iszunk előre a medve bőrére, ugyanis feltehetőleg ők is minket kiismerve készülnek a holnapra.

Ahogy fociztak, észrevettem, hogy Szabi nem igazán volt lelkes. Ami lehet annak köszönhető, hogy betörte ma az ablakot, vagy hogy nem került be a kezdőfelállásban. Ráadásul a kettő nem is zárja ki egymást.

Ezt a kis minijátékot a kezdőcsapat nyerte, így felteszem, esélyünk van holnap nyerni.

Mivel lassacskán kilencet üt a toronyóra, így összepakolva hagytuk el a focipályát, s vonultunk a szállásra.

– Huu de várom már a holnapot! – jelentette ki Anna – Mellesleg stipistop! Én fürdök először!

– Nyugodtan – adtam neki zöld jelzést – Láttad, hogy Szabi mennyire nem volt most önmaga?

– Igen, de szerintem ne szentelj neki nagy figyelmet – kapta elő a fürdéshez való dolgokat – Még ha agyban nem is, de felnőtt ember. Amennyire ismerem hamar elmúlik ez az önsajnáltatása. Ha mégsem, majd segítek neki benne – villantott magára egy jó nagy mosolyt, majd a tusfürdőjét meglengetve a levegőben indult meg tisztálkodni.

Örömteli a reggel, ha müzlit lehet enni. Kivételesen is nem magunktól keltünk, nem is valaki miatt ébredtünk, hanem a mennyei müzli illata szállingózva a szobánkba adta tudtunkra, fel kéne kelni.

Hazudnék, ha azt mondanám nem volt ébren az egész csapat, maximálisan fitten.

– Mi az egyes számú szabályunk? – kérdezte az étkezőasztalnál ülve Albert.

– Óvakodj Anna haragjától! – felelte barátném, s még egy kanál müzlit lapátolt a szájába.

– Az a második, de mi a nagy egyes, egyben legfontosabb? – kérdezte ismét magabiztosabban Albert mellettem, miközben egymás kezét fogtuk.

– A végtelenségig együtt! – mondtuk ki egyszerre.

Függetlenül, hogy mi Annával nem focizunk, meg ilyesmi.. attól a fiúk ugyanúgy a csapattagjainak tekintenek minket.

– Úgy van! Tehát bármi történjék is ma, soha nem adjuk fel! Egy csapat vagyunk, és egymásért küzdünk! Bizonyítsuk be, hogy ott van a helyünk a továbbjutók között! – tartott a csapatkapitány lelkesítőbeszédet.