A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

9. rész - Epres éjjel

– Erről honnan...

– Mesi, figyelj. Albert egy jó haverom, és mindig is átláttam a hazugságain. Nyugi, nem gúnyolni szeretnélek, csupán segíteni – mutatott a sérült lábára, majd rám. Szemet szemért, fogat fogért, segítséget, segítségért.

– Értem, de mond, értesz a ruhákhoz? – próbáltam visszafogni a nevetésemet.

– Őszintén? Nem, de Alberthez igen – majd egy hosszú beszámolót tartott nekem arról, hogy Albert milyen stílust szeret, milyen típusú lányok jönnek be neki, meg ilyesmiket.

– Nagyra értékelem a segítséged, de szerintem menni fog a ruhaválasztás. Neked pedig jobbulást, szia – majd a szobánkba igyekeztem. A külsőmre sose szántam sok időt, de beismerem, ez a vacsi kicsit arra uszít, hogy meggondolhatnám ezt. A szobában Anna nézett a laptopjában valami rajzfilmet – Szervusz, mit nézel? – ültem le mellé – Ez milyen rajzfilm? – amint megkérdeztem, a tarkómba csapott egyet – Ezt most miért kaptam?

– Az animék nem rajzfilmek! – oké, ezt megjegyeztem, miközben kezemet a fájó pontra tettem – Még csak nem is ütöttem erőset. Sőt, ez a leggyengébb ütésem – vont vállat, majd a szeme újra a képernyőre terült. Ha ez volt a leggyengébb, milyen lehet a legerősebb? Inkább nem akarom megtapasztalni.

Hagytam, hogy végignézze, majd előálltam a tipikus csajos beszéddel.

– Anna, kéne a segítséged.

– Kit kell megöljek? – nézett rám gyilkos tekintettel.

– Senkit – ijedtem meg tőle – Csupán egy vacsorához illő ruha kéne.

– Ohó, vagy úgy, kivel? – rángatta fel-le szemöldökét, miközben a ruhatárunkat kezdte feltúrni.

– Izé, Alberttel – vallottam be halkan, épphogy meghallotta.

Sikítva borult a nyakamba.

– KOMOLYAN? GRATULÁLOK! – sipítozott, majd elővette a komoly tekintetét – El se hiszem, hogy sikerült az exét elfelejtenie...

– Exét? – kérdeztem vissza döbbentve.

– Jaj, az tavaly volt volt. Veszekedtek egy tétmeccs előtt, majd a szakítás Albert, és az egész csapat kárára ment – én ledöbbentve figyeltem – Nesze, ez jó lesz – vágott hozzám egy rózsaszínes, mégis takaró egybe rucit. Nem találtam rá szavakat, csak megköszöntem, és megöleltem – Semmiség, a BFF-nek bármit – majd visszatért a jó öreg anime sorozatához.

– Én is nézhetem veled? – bújtam oda hozzá könyörgő szemekkel.

– Természetesen – ült arrébb, hogy oda férjek. Elkezdtük nézni, de fullra nem értettem semmit. Anna látszólag értette, de nekem ez kínai volt, mondjuk inkább japán. A képek alapján vágtam, hogy valami kalózos cucc szalmakalapokkal. semmi többet.

Olyan esti órákban kopogtatott valaki ajtónkon. Én készenlétben, boldogan nyitottam ki az ajtót. A küszöb mögött Albert alakját véltem felfedezni. Fekete-kékes zakóban volt, alatta fehér ing és egy világosabb kék színű csíkos nyakkendő. Kezében párszál rózsát tartott, én elképedve álltam mozdulatlanul a kilincset szorongatva.

– Tessék, édes az édesnek – nyújtott át nekem egy tábla epres csokit is.

Epres, mint a vezetéknevem. Muszáj volt elfogadnom, s kicsit elérzékenyülni, nagyon jól esett. A rózsát és a csokit odaadtam Annának, s feltétlenül a lelkére kötöttem, hogy NE egye meg a csokoládét a távollétemben.

Alberttel kézen fogva indultunk meg arra, ahova a fiú vezetett. Csomószor kérdeztem meg, hogy hova megyünk, de a válasz mindig a meglepetés szó volt. Már épp megkérdeztem volna még egyszer, mikor megálltunk egy eléggé puccos helyen. Ha tippelnem kéne, akkor egy éttermet mondanék. Logikus lenne, mivel vacsorázni hozott.

– Itt lennénk, tetszik? – kérdezte, mikor beléptünk az épületbe.

A szavam is elakadt. Hazudnék, ha azt mondám nem ez a legjobb vendéglő a környéken.

– Naná – böktem ki és mosolyogva ránéztem. Vissza mosolygott, majd egy kiszolgáló segítségével a foglalt asztalunkhoz vezetett. Gyertyafények világítottak meg minket, eper illat lepte el a termet. Gondolom nem véletlenül.

– Milyen kaját szeretnél? – ült le velem szembe, végig mosolygott – Bármit mondhatsz.

– Azért ne essünk túlzásokba, nem szeretnék pénzileg lehúzni. Elég lesz egy sima cézársaláta – ő csak beleegyezően bólintott, majd ő is leadta a rendelését.

Pár perc után hozták is a vacsoránkat. Meglepően finom volt, a németek szakácsai aranyat érnek. Amint elfogyasztottuk, egy pincér jött oda hozzánk. Súgtak pár mondatot, majd ismét eltűnt a pingvinnek öltözött csávó.

– A meglepetésed még hátra van – vigyorgott rám, hogy meglepődöttséget okozott. Meglepetés?

– Hadd találjam ki, epres fagyi? – épp ebben a pillanatban érkezett meg a két kehelynyi rózsaszínű fagyi gombócok, szamócával díszítve.

– Honnan tudtad? – vágott most ő meglepett arcot, amin kicsit kacagtam.

– Nézzük csak – kezdtem az ujjaimon számolni - Epres csoki, eper illat, epermintás terítő, és a nevem is Epres, csak kikövetkeztettem.

– Belátom, kicsit túlzásba estem – vakargatta a tarkóját. Gyors tudtára adtam, hogy nem gond, majd elfogyasztottuk a kissé elolvadozó fagylaltot, mennyei volt.

Ezután Albert kifizette a kajálást, majd elindultunk sétálni vissza a hotelbe, ezúttal lassabban. Kiélveztük a pillanat minden egyes percét. Ujjaink összekulcsolva, szorosan egymás mellett haladva néztünk ki a fejünkből. Végül egy hídon megállva, a korlátra támaszkodva néztük a naplementét, elbűvölő volt

– Tudod, rég nem éreztem ilyet senki iránt – törte meg a kínos csendet.

– Hogy érted ezt? – fordultam felé.

– Így – majd ajkai rátapadtak az enyéimre, kicsit hezitáltam, de gyors viszonoztam – Érted most  már? – tartotta a fejemet az államnál fogva.

– Igen – nyomtam puszit az arcára.

– Akkor hát, lennél a barátnőm?

– Természetesen, én focistám – vontuk egymást szoros ölelésbe. Jól esett valakit újra szeretni, és még jobban megölelni – Mond csak.

– Hm? – váltunk el egymástól.

– Ugye a Furgel és a Ledan FC régen jó barátságot ápol egymással.

– Valóban – bólogatott egyetértően.

– Tehát az lenne a kérdésem, hogy mi történt, hogy ily konfliktus alakult ki? – ő erre megtorpant, majd belekezdett a regényezésbe.

– Nos, az egész tíz éve történt, abban az évben, mikor megalapult a Ledan FC. Egy nagyszerű játékosunknak hála nyertünk egy meccset, aminek következtében egy serleget nyertünk. Mi mind nagyon örültünk neki, hisz az utolsó öt másodperben szereztük a győztes gólt, azt hiszem Márk volt a neve. A meccs után eljött az a pillanat, aminok a mi gólkirályunk elindult a kislányával a feleségéhez ünnepelni. Innentől már nem tudok sok mindenről, de annyit igen, hogy Márkot és kislányát elütötte egy autó a lámpánál. Márk életét vesztette, még kislánya eltűnt. Elvileg a tettesek rabolták el. Az összes Ledanos magába zuhant e hír hallatán. Nem hittük volna, hogy azon a napon, mikor elköszönt tőlünk, utoljára láttuk élve. Másnap Gabi berontott hozzánk, hogy miért öltük meg Márkot. Nem értettük kiborulását, hisz mi semmi ilyent nem tettünk. De állítása szerint irigykedésből tettük, mivel nem tudtuk elviselni, hogy ő jobb volt nálunk. Én akkor még 17 éves voltam, szóval eszem ágában sem volt lekörözni őt. Sőt, felnéztem rá. De visszatérve, mi visszamondtuk Gabinak, hogy nem mi voltunk, de ő akadékoskodott, azóta is mérges ránk, hogy a legjobb haverjával ezt tettük.

Dermedve hallgattam a sztorit, főleg azért mert rólam szól és az apámról. Soha nem ismertek meg azóta, mivel stílust változtattam. Megmenthettem volna édesapámat, ehelyett hagytam meghalni, azóta se tudom megbocsátani magamnak azt az esetet.

– Érdekes történet, sajnálom Márkot. Emiatt lettetek ellenségek? – tettem úgy, mintha nem lenne ehhez a történethez közöm.

– Igen, de mond csak. Honnan tudod, hogy régen a Furgelesekkel barátságban voltunk?