A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

28. rész - Harc és küzdelem

Már csak három perc maradt hátra, és még rálövés sem igen történt meg. Minden egyes kevesebb másodpercnél görcsben ültünk mi a kispadnál, és a csodáért könyörögtünk. Nem végződhet ez a meccsünk is döntetlennel. Az már a szerencsétől függne, ha tizenegyesekkel kéne ezt a nyereséget meghatározni.

– Gyerünk, gyerünk – suttogtam halkan, mégis üvölteni tudtam volna, hogy történjen már egy gól a mi jóvoltunkból.

A három percből már csak kettő maradt, ismét közelebb kerültünk a végéhez.

Ezt a feszültséget a Sarana csapat is próbálta megnyugvásra lecserélni, így mikor labdát szereztek, a lehetőséggel élve a mi kapunk felé iramodtak.

– Szent Pizza, ha most fogunk gólt kapni, biztos ketchup fog szétfolyni a pályán! – mormogta Anna mellettem, de én a szemem nem tudtam levenni a pályáról.

A hirtelen támadást Tamás gátolta a maradék másfél percben, és nem teketóriázva passzolgatva indultunk meg most mi. Tomi át Levinek, ki visszapasszolta neki, majd előre rúgták a lasztit Szabinak, é végül a két csatár kezdte kicselezni az ellenfelet.

Szinte az összes Saranás az ő térfelükön voltak. Szinte öt védővel játszottak, plusz a kapus. Bebiztosítani akarták az esélyüket.

Albert épp gólhelyzetbe került.

– Lődd rá, lődd már rá! – akármennyire is szeretem őt, mégis a gondolataim hada cikázott a fejemben, hogy miért nem rúgta még rá.

A jobb szélen cselezett, átpasszolta Szabi, ki rögtön visszaküldte a postát. A csapatkapitány még egy utolsót trükköt lefolytatott, majd minden erejét összegyűjtve rúgott bele a focilabdába.

Szinte meteorként hasított egyenest az ellenfél hálója felé. Az utolsó pillanatban egy védő elé állt, s mellel levéve gátolta meg a gólt.

– Ahj, ne már! – így díjaztuk a megakadályozást, és szinte a közönség is ilyen hangokat adott ki. Teljes mértékben kitűnt, hogy a Ledan FC-nek szurkolnak. Ez  jól esett, de az nem, hogy az a nyavalyás védő kivédte a rálövést az utolsó egy percben.

– Úgy tűnik az a védő szeret játszani az életével! – figyelte őt Anna, s gondolom az összes kivégzési módszer lezajhatott a fejében. Nem csodálom.

Épp annál a játékosnál is van a labda, ki egyfolytában cselezve indult meg előre, persze szembe vele állt Albert, így megfékezheti, ha netán megindulna. Pár centin múlott és a pályaközepén trükköztek.

A szemem szinte már felkészült a sírásra, mikor már csak harminc másodperc választotta el a bírót, hogy lefújja a meccset. De ahogy a mondás is tartsa, a remény hal meg utoljára. Még mindig annál volt a labda, egyet megpördült 360 fokban, majd hátra rúgta a labdát.

Ám akinek szerette volna eljuttatni, az nem állt ott, így a labda egyenest a hálóba gurult, a saját kapujukba.

Avval az egy öngólnak hála vezettünk egy góllal, de még volt hátra tíz másodperc, de az rövid időn belül elmúlott. Így egy-nullra nyertük a mai napot, és bejutottunk a legjobb négy közé.

– Erről van szó! – ujjongtunk mi is, a pályán levők is,meg persze a nekünk drukkoló emberek is a nézőtéren. Viszont aki lőtte az öngólt, eléggé hangosan ordítozott egy csapattársával, nyilván ő miatta nem lett döntetlen.

A meccs lefújva, a narrátor is elmondta a nézőknek, a meccsen való történteket és a következményeket. Mi pedig az öltözőben majd kicsattantunk az örömtől.

– Szép játszma volt csapat! – dicsérte a két edző is a tanoncait – Igaz, gólt nem sikerült szereznünk, de nagyon szépen kivédtétek az összes bepróbálkozásukat! Nagyon szoros meccset játszottatok, de csak bejutottunk a legjobb csapatok közé. Innentől már nincs megállás a döntőig! – emelte fel a mutatóujját Kornél, s játékosan közölte az összes észrevételét.