A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

8. rész - Karambol?

Véget ért a meccs, apuval örömmel lépünk ki a stadion elé.

– Apa, gratulálok a győztesgólodhoz! – vonom szoros ölelésembe, büszke vagyok rá.

– Nem csak az én érdemem volt drága kislányom, csapatmunka volt! És természetesen neked hála találtam be a hálóba, örömmel tölt el, hogy minden meccsemen szurkolsz értem, Mesi – viszonozza ölelési gesztusomat.

Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen szeretetteljes férfi az én apukám.

– Helló Márk! – jött oda apához egy zöld színű pólós csávó – Nagyon szép meccset rittyentettek a közönségnek. Hadd gratuláljak néktek! – nyújtotta apám felé a kezét, és ő boldogan elfogadta – Vajon a lányod is ilyen befutó lesz ebben a sportágban? – nézett le rám, hiába voltam 15 éves, az ég töpszlinek áldott meg.

– Majd meglássuk, drága barátom. Minden, beleértve a jelent és a jövőt, a sors titka – kacsintott arra a borostás, húszas éveiben járó férfire.

Ekkor egy csapat kék mezű fickó tartott felénk.

– Márk, te aranyat érsz a csapatunkban! Még csak öt hónapja alapítottuk meg a Ledan FC csapatot, máris tarolunk! – ünnepeltek apa csapattársai.

– Hé – állt faterom elé megint az a személy, ki párszor bébiszitteremként funkcionált – Márk, te egy csoda vagy a focitörténelmében! Ezért szeretnék feltenni neked egy kérdést, meddig szeretnéd űzni eme futballt?

– Mint ahogy mondtam az előbb Gabi, a jövőnk a sors kezében van. Mink semmit nem tudunk megváltoztatni, a sorsunk dönt mindennel kapcsolatban – paskolta meg a vállát, majd rám nézett – Emese, itt az idő hazamenni és anyukáddal megünnepelni azt, hogy nyertünk ismét egy kisebb serleget! Sziasztok srácok, hamarosan találkozunk! – majd a gyönyörűséges májusi napsütésben kezdtünk el apukámmal egymás mellett sétálni a macskaköves járdán – Lányom, várod már az egészségügyi középiskolát?

– Igen, nagyon is! – nem tudom mit szeretnék vele kezdeni, de mindig is vonzott az orvoslás a foci mellett.

Ahogy sétáltunk már csak egy utca választott el az otthonunkig. A jelzőlámpa nekünk pirosan fénylett, így türelmetlenül kivártuk a zöldet. A napfény csillogott a szemafor zöldes körén, így átmehettünk a zebrán. Ekkor jobboldalt egy kombi hajtott felénk százhússzal, és nem állt meg a tilos jelzésénél.

– APA VIGYÁZZ..!

Hirtelen egy ágyban találtam magam. Felültem, s izzadás és levegőkapkodás közepette tekintgettem szét. A mellettem levő pihenőhelyben egy álomvilágban járó Anasztáziát véltem felfedezni. Ez mind csupán egy álom volt? Úgy tűnik felkavarta az érzelmi világomat az, hogy az éjjel Albert elhívott kajálni.

A levegőt szaporán vettem a felriadástól. A telefonomban megnéztem, hogy hajnali öt óra van. Mivel nem igazán tudtam vissza aludni, így gondoltam felöltözök és majd valamit kezdek magammal. Annát inkább hagytam aludni, biztos nagyon fáradt lehet.

Magamra kaptam egy rózsaszínű sortot, és egy fehér gepárd mintás felsőt. A kedvenc sportcipőmet vettem fel a lábamra. A hajamat egy laza copfba kötöttem fel és már kész is voltam. Lehet kicsit még korai, mert ily reggel még hideg lehet, de mit számít.

Annyira unatkozni kezdtem, hogy inkább lementem a sportpályára. A fiúknak az edzése kilenckor kezdődik, addig itt kint leszek magammal, még étvágyam sincs. Utálok ilyeneket álmodni, mintha folyton átélném azt a borzalmat, már kerek tíz év telt el azóta, de üldöz a múlt és nem tudom elfogadni.

Elég sokáig időztem kint egymagamban és gondolkodtam, mikor életet kapott a pálya és felsorakoztak a focisták. Odamentem volna hozzájuk, de amint látótávolságomon belül kerültek, rá kellett jönnöm, hogy ezek csak a Furgelesek.

– Nézd Gabi, ki tévedt felénk – bökte oldalba azt az öregedő, borostás férfit a mellette levő, majd felém biccentett.

Sarkon fordulva távoztam volna, de valaki a csuklómnál megragadott és magával szembefordított.

– Hát, helló Emeske, a barátaidat hol hagytad? – nem válaszoltam neki, csak próbáltam olyan tekintetettel nézni, ami azt sugallja, hogy nem félnek tőle, pedig rettegtem – Jó, nem kell válaszolnod, a lényeg, hogy nincsenek itt. Szóval, miért vagy velem ilyen lenéző?! Ennyire nem emlékeznél rám? Vagy csupán annyira megviselt volna apukád... – pofán vágtam. Magam sem tudom miért tettem, csak szimpla gyűlölet, valamint utálom ha felhozzák nekem azt az egyet – Fú, ezért még megfizetsz! – emelt volna rám kezet, de Anna a semmiből megjelent és állon vágta azt a Faszgelest, ki kiterült a pályaközepén.

– Te hogy kerülsz ide? – fordultam meglepődötten barátnőm felé, ki elégedve vizslatta azt a fickót, kinek az előbb behúzott.

– Nézzük csak; reggelre nem vagy sehol, és mondtad, hogy vonz a foci nagyon. Kikövetkeztettem – mosolygott, majd elhúzott onnan, mert a többi Furgeles nem nézte jól szemmel azt, amit Annával tettünk a csapatkapitányukkal – Legalább felkelthettél volna.

– Bocsi, csak nem akartam édesded álmod megzavarni – erre csak sóhajtott, majd elnevettük magunkat.

Amennyire csak próbáltam, kerültem a Furgeleseket, és valamiért a Ledanosok közt is tartottam a távolságot. Az edzésük után Jani, meg Albert jött oda hozzám.

– Szia Mesi, mi újság? – kérdezte Albert, én csak választ adtam egy 'semmi nagyon'-nal. Jani meg azért jött oda hozzám, hogy megnézzem a térdét – Akkor miért kerülsz minket ma, és alig beszélsz velünk? – gyanakvó tekintetén megint rezegni kezdtem.

– Nézd, aranyosak vagytok, hogy ennyire aggodalmaskodtok miattam, de nincs semmi bajom. Minden a lehető legnagyobb rendben – mosolyogtam fel rá, de mintha sejtelmes arcot vágott volna, végül elment. De még mindig jobbnak látom, ha nem tudják meg a múltamat. Jó egyszer biztos elmondom nekik, de még nem állok rá készen – Janó, gyere a rendelőbe, ott tudnék adni neked egy kenőcsöt – ezzel elindultunk abba a mini kis ellátóba.

Ott leültettem egy székre, majd egy szekrényből elővettem a krémet. Már múltkor kinéztem, hogy szükség lesz rá. Egy igen erős paprikakenőcsről van szó, kicsit kellemetlen a szaga is, de valóban hasznos. Lenyitottam a tetejét, majd óvatosan figyelmesen bekentem neki a fájó térdét. Néha fel is sziszentett tőle, mivel egy idő után égető hatású lesz, de gyógyhatása is.

– Ez kibírhatatlan! – nem tudom pontosan, hogy a szagára, vagy az égetéses hatásra gondolt-e, de mind a kettő borzalmas, tudom.

– Tudom, de ne aggódj. Napi háromszor be kell kenni vele a térdedet, és garantálom, hogy rendbe jön – ültem le vele szembe. A retikülömből elővettem két palackos vizet, majd az egyiket odanyújtottam neki.

– Köszi – kortyolt bele a hűsítő lébe – De mond csak, feltehetek neked néhány kérdést? – remény csillogott a szemében. Mivel engem is érdekelne, hogy mit akar tudni, így belementem – Először is, miért szerettél volna sportorvosként dolgozni? Mi volt a célod vele?

– Hát, mindig is vonzott az egészségügy, maga az orvos szakma, meg ugye a foci. Így kombináltam a kettőt – nevettem egy picit fel, majd ő is.

 Ám nem csak ennyi áll a háttérben, ennél sokkal többről van szó. Mikor megtörtént az a rohadt autóbaleset, nem tudtam apukámnak segíteni, ott helyben döntöttem úgy, hogy sportorvos leszek, és segítek másoknak az ügyben, hogy az álmaiknak ne érjen véget csupán 45 évesen.

– Még mit szeretnél tudni? – mosolyogtam rá.

– Öhm, izé, ismersz Epres Márk nevű férfit? – lefagytam apám neve hallatán, de hihetően ráztam a fejem – Ó kár, azt hittem a rokonod. Még egy utolsó kérdés! Segítsek a ruhakiválasztásban ma este az Alberttel való vacsorához? – Ismét megtorpantam, erről meg honnan tud?