A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

31. rész - A végső összecsapás

– Hogy érted, hogy tehetsz róla? Hogy érted, hogy a kocsitok ütötte el? – néztem Istit picit sokkolódva, s neki szegezve a tipikus 'Hogy érted, hogy..' kérdéseket.

– Mind mondtam, hét éves voltam.. Apukámmal mink is arról a baráti mérkőzésről jöttünk haza, mint ti. Apukám ült a volán mögött, én meg a korom miatt mögötte a hátsó ülésen. Közeledtünk ahhoz a jelzőlámpás kereszteződéshez mikor észrevettünk titeket. Elkezdtem apukámnak könyörögni, hogy álljunk meg autogramot kérni Márktól. Azt válaszolta, hogy hagyjam, majd legközelebb megkapom. Emiatt hisztizni kezdtem, majd előrehajolva elkezdtem apa vállát rángatni, hogy én akkor is most akarom azt az aláírást. A rángatás miatt apa nem tudott időben megállni a piros jelzésnél. Azon az egy napon végzetes hibát követtem el, szörnyen sajnálom.. – könnyezett be a szeme a mesélés végére.

Megszólalni nem tudtam. Mindvégig azt hittem, hogy valami száguldó vadbarom ütötte el jókedvvel. Valamint ki hinné, hogy egy 17 éves kamaszgyerek, aki nemrég csatlakozott hozzánk, pont az tehet részben róla?

– Megértem ha most soha többé nem szeretnél látni, jó okod van és megérdemlem – sóhajtott szomorúan, majd felpattanva elakart menni, de visszarántottam.

– Mi lett a te apáddal? – kérdeztem rekedt hangon.

– Amikor elütöttük, akkor ijedten elrepesztettünk onnan. Én marasztalni akartam, hogy forduljunk vissza, de nem hallgatott rám. Amíg haza nem értünk, egész végig ordibált velem, hogy ez mind az én hibám, szégyelljem magam és a többi ilyesfajta szidás. Még aznap eladta azt a kombinkat, hogy rendszámilag ne találjanak meg. Tudtuk, hogy bűncselekményt követtünk el, de nem akart volna börtönbe menni. S miután lecsengett az a világhír, hogy Epres Márk elhunyt egy autós végett, újra mutatkozott nyilvánosan, s azóta senki nem gondolná, hogy ő, vagy én voltam. Szigorúan megtiltotta, hogy tartsam a számat mindenki előtt.

– Akkor.. ezt miért osztod meg velem? – fürkésztem az arcát, ami szintén a történteket emésztette.

– Emese, jogod van tudni, hogy miként lett elgázolva az apukád. Az sem érdekel, ha a bíróságra vitetsz, teljesen alapos. Régóta az én lelkemen szárad ez a gyilkosság, még ha véletlen is történt, bármilyen büntetést megérdemlek azért, amiért a példaképem haláláért én vagyok a hibás – hajtotta le a fejét, majd a szobák felé kezdett haladni – Későre jár, menj aludni, holnap nagy nap lesz.

István ezek után elment, én meg ott a kanapékon ülve tépelődtem. Újra és újra lejátszottak bennem azok a szavak, amiket az imént árult el nekem. Haragudnom kéne rá, de nem megy.

Egyszer aztán erőt vettem magamon, és én is a szobánk felé vettem az irányt. Odaérve egy halk sóhaj elhagyása után benyitottam óvatosan, hátha Anna már alszik. De ez a tévhit gyors felbomlott, mikor az ajtót kinyitva letámadott.

– Végre már, hol jártál te ilyen sokáig? A jegyárus itt van az épület mellett rögtön – vágott értetlen fejet, én meg a levegőt szaporán véve ültem le az ágyra – Bocsi, hogy megijesztettelek. Csupán nem tudtam eldönteni, hogy elraboltak-e az ufók, vagy csak szimplán lajhár vagy.

– Nyugi, csak Istivel beszélgettem – feleltem, majd készülődtem a fürdéshez – Elmondta, hogy izgatottan várja a holnapot, és, hogy elkenjük a Furgelesek száját.

– Óóó értem. Ajánlom, hogy nyerjünk. Nem szeretek ezek a szemetek ellen kikapni, még ha nem is rajtam múlik a győzelem.

– Ahogy mondod.

Ezek után mindketten letusoltunk, majd nagy reményeket ápolva vetődtünk ágyba. Holnap első dolgom lesz elmenni a reptérre anyukámért, ezért hétre húztam fel az ébresztőm. Nyolcra biztos befut a gép és a döntő kilenckor veszi a kezdetét, még lesz időm bemutatni nekik a csapatot.