A végtelenségig együtt ⚽ [BEFEJEZETT]

11. rész - Ki vagy te?

– Ez aztán izgalmas meccs volt – mondta Ferkó, majd előre hajolt – Ti mit szóltok az eredményhez?

– Hát, közel álltunk a kieséshez – fújtattam egy nagyot –, de legalább nem estünk ki.

– Így igaz! – értett velem egyet Albert, majd a hajamba puszilt.

– Ti együtt vagytok? – kapkodta a fejét Ferenc köztem és Albert közt.

– Igen – súgtam halkan, mire gratulált nekünk.

– Srácok! – jelent meg Tomi, mi pedig egyből szétváltunk – A Giorlehások ugyan megverték az ellenfeleiket, de most rajtunk áll a sor!

– Ebben is igazad van, megtudjuk csinálni! Mutassuk meg ezeknek, hogy a Ledan nem csak negyedik helyezésig tud eljutni! – buzdította Rácz is a többiket, majd a holmijukkal elindultak az öltözőbe. C

irka pár perc múlva megjelent a Hufdar csapata is, kik élénk citromsárga mezben voltak.

– Jézusom hogy néznek ki – mondtam halkan Annának, undorral a hangomban.

– Pedig ők a tavalyi aranyérmesek – nézett rám, hogy vajon mit fogok erre reagálni.

– Komolyan?! Ezek a citromok? Fúj, inkább lócitromok! – fintorogtam, Anna csak nevetett.

– Nyugi, mindenki ezt gondolja róluk – nevetett.

Egyszer csak egy mély hangú köhintés csapta meg a fülünket, a hátunk mögül jött. Mi kicsit rezegve fordultunk meg.

– Hast du ein Problem mit meinem Team?! (Valami problémájuk van a csapatommal?!) – komor tekintetével elillant a jókedvünk, sárga meze szinte vakította a szemet – Ich habe etwas gefragt! (Kérdeztem valamit!)

– Nichts, Jetzt müssen wir gehen. Froh, dass wir uns getroffen haben, auf Wiedersehen! (Semmi, na nekünk dobbantanunk kell. Örültünk a találkozásnak, viszlát!) – indultunk volna el, de az a játékos vissza rántott mindkettőnket.

– Whoa, du gehst nirgendwo hin! (Hohó, nem mentek ti sehova!)

Érdekes, szóval ő német, gondolom mint az egész csapata. Milyen érdekes, hogy pont ők lettek tavaly az elsők.

– Entschuldigung, sprechen Sie Ungarisch? (Elnézést, maga beszél magyarul?) – hisz hogy értette meg mit mondtunk?

– Anna, Mesi! Merre vagytok ilyen sokáig? – hallottuk meg Szabi hangját, aztán mikor meglátott minket, az a Hufdaros elfutott, minket ott hagyva – Mi történt?

– Fogalmunk sincs – válaszolta Anna – Csak beszélgettünk egymással, aztán idejött az a seggfej és nem engedett elmenni, már megakartam fojtani!

– Rendbe vagytok? Csinált veletek valamit? – jött elő a féltő barát, egyben báty énje.

– Pf, ha csinált volna valamit, már a temetését kéne szervezni...

– Jó értettem, de akkor gyertek. A mester keresett titeket – erre csak összenéztünk Annával.

Rögvest elindultunk az öltözőnk felé, ahol Kornél már idegeskedett, hogy mi merre vagyunk. De aztán megnyugtattuk, hogy csupán nem figyeltük az időt és elbeszéltük. Szabi lelkére lett kötve, hogy hallgasson. A fiúknak nem hiányzik, hogy most ezen rágódjanak.

– Ügyes legyél – mondtam Albertnek, mikor már csak ő volt az öltözőben.

– Természetes – mosolygott vissza, majd ő is csatlakozott a többiekhez, én meg leültem a kispadra.

A két bíró már meg is jelent. Megfújta az egyik a sípját és indult is a negyven perces küzdelem. Nem lepődnék meg, ha úgy nyertek tavaly a Hufdarosok, hogy elvakították az ellenfeleiket a rikító sárga mezükkel, alig lehet rájuk nézni. Ezt nem büntetik, vagy konkrétan ilyet szabad?

A labda egyből kikerült a pályáról az első belerúgása után, Levente jóvoltából. Biztos nem látott a vakító fénytől. A Hufdar egy játékosáé volt megtiszteltetés a bedobáshoz, kik rögtön támadást kezdeményeztek. De azért Tomi védett, majd előre rúgta a labdát egyenest Leventének, ki tovább vitte, ezt követően átpasszolta Albertnek, rárúgta és már is egy góllal vezetünk. Csak így tovább! Ne hagyjátok őket levegőhöz jutni! Az első félidő végén ilyen eredménnyel vonultak az öltözőkbe a csapatok.

– Ez az fiúk! Jók voltatok! – pacsiztam le mindenkivel, majd Anna is így tett.

– Még nincs vége a meccsnek, de legalább vezetünk! – bukkant fel Kornél, majd a második félidő kezdetéig a csapattal beszélt különféle taktikákról.

A Hufdar kezdeményezett. Passzok és cselezések ezreit láthatta a közönség, még egyszer csak az ellenfél támadást startolt. Olyanfajta cseleket csináltak, amiket még sosem láttam. Hogy nem tört szét a bokája? Annál volt a labda, kivel csevegtünk a mérkőzés előtt, elképesztően jó a labdakezelése. Veszélyes helyzetnél állunk, szinte egy medencét is megtölthetnék, annyira izzadtam az idegességtől. A fiúk próbálták elvenni a labdát tőle, de az nem engedte. Egy végső rárúgást ejtett, majd sikeresen egyenlített. a

– A fenébe! Nem baj fiúk, még van tízperc! – beszéltem halkan, miközben a pályára koncentráltam.

A gól miatt egy újabb középkezdés került sorra. Ugyanaz a játékos megint labdához jutott, majd vitte a mi kapunkhoz, de szerencsétlenségére fölé rúgta. Andrásé a labda, odaadja Ferkónak, ki cselezget pár csatárral, majd sikeresen továbbadja Leventének, ki egy rövid passzal Szabinak nyújtja. Az ellenfél tizenegyesén belül vagyunk, gyerünk, gyerünk! Szabi és Albert ingáztassák egymásközt a labdát. Az egyik védő ezt megunja, majd a pálya közepére rúgja a labdát. Levi szerencsére gyorsan kapcsolt, majd teljes erőből megküldte a kapuba. A lócitrom csapat kapusa erre annyira nem számított, hogy meg se mozdult, állt mint egy fa, úgy engedte be a gólt.

Mi a kispadon ülők állva tapsoltuk ezt a nem várt gólt. De még mindig van három perc. A Hufdarosok annyira nyerni akartak, hogy szinte mikor megesett az újabb középkezdés, egyből megindultak a mi kapunk felé. András védett, meg néhány mellé is ment. Az egyik pillanatban véletlenül Tomiról kipattant a labda, így szögletet kapott a lócitrom csapat.

Csak nehogy egyenlítsenek!

Minő véletlen, az az el nem engedő játékos lövi el a szögit. Idegen jeleket mutogatva a kezén tájékoztatta valamiről csapattársait, végül ellövi. Egy másik sárga mezűnek, ki beakarta fejelni, de Bandi kivédte. Egy másik sárga ismét ráakarta lőni, de a bíró lefújta a meccset. letelt a negyven perc.

– Ez az! Nyertesek vagyunk! – jártak táncot az öltözőben a fiúk.

Nézzük csak; múltkor döntetlent játszottunk, most nyertünk. Ha jól számolom, az összesen négy pont. Még van esélyünk a továbbjutásra!

– Gratulálok – öleltem meg mindenkit, Albertet direkt tovább.

– Büszke vagyok rátok! – tapsolt elégedetten Kornél.

– Köszönjük mester, kikkel fogunk legközelebb játszani? – kérdezte Rácz.

– Lássuk – nézett meg valami papírt –, holnapután, a Jipous-al.

– Rendben – eztán a fiúk továbbfolytatták a mulatságot. Annát kikérdeztem erről a Jipous csapatról, de ő sem tud semmit róluk, bizonyára újak lesznek.

Már nagyjából mindenki ropta a táncot, mikor leállt a zene. Mindenki odakapta tekintetét, hogy ugyan ki a fene állította le a muzsikát, egy igen hosszú, szőke hajú lány volt az.

– Na végre, hogy figyelsz rám Albert! – a hangja erősen vinnyogott.

– Te mit keresel itt?! Ide nem jöhetsz be! – állt elé mérgesen az említett fiú.

– Téged, gratulálni szeretnék! Nagyon jól játszottál, édesem! – majd a nyakába borult. Édesem? Ki a fene ez a lány?