New Life [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

8. fejezet: Christine hazatelefonál

A szobám lélegzetelállítóan nézett ki. Majdnem nagyobb volt a helység, mint a lakásom New York-ban. Minden aranyban pompázott, középen egy hatalmas ággyal. Az erkélyről pedig ezúttal a napfelkeltét csodálhattam meg.
Wakanda gyönyörű hely volt. A legszebb, ahol valaha jártam. Nem is csodálkoztam hát egy cseppet sem, hogy nem akarták magukat megmutatni a világ előtt.
Éppen az erkélyen álltam, mikor kopogtak az ajtómon.

- Tessék! - kiáltottam, és kíváncsian néztem az érkező felé.

- Nem zavarok? - nézett be az ajtón Steve - Gondoltam még biztosan nem alszol, és szerettem volna rád nézni.

- Ó! - szomorodtam el egy kissé - Persze, gyere csak!

- Talán mást vártál? - húzódott kacér mosolyra a szája, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

- Nem, Steve! - vágtam vissza neki gúnyosan - Nem vártam senkit sem.

- Jól van na! - védekezett feltett kezekkel - Le ne harapd a fejem. Hogy vagy?

- Dühösen! Nagyon dühösen. - fordultam felé újra - Miért nem mondtad, hogy ő is itt lesz?

- Mert akkor valószínűleg nem jöttél volna el. - vallotta be könnyedén.

- Akkor legalább útközben mondhattad volna...

- Hogyne... Te vezetted a gépet, és köszönöm, egyszer elég volt lezuhannom... - nevette el magát, de egyből leolvadt a mosolya, mikor meglátta, hogy én fele annyira sem szórakozok jól - Beszélgettetek?

- Fogjuk rá... Az előbbi társalgásunkat inkább nevezném veszekedésnek.

- Őszintén reménykedtem benne, hogy még mindig ugyan úgy éreztek egymás iránt.

- Ki mondta neked, hogy érzünk valamit?

- Látom! - rántotta meg a vállát, és ő is elkezdett gyönyörködni a kilátásban - Ha nem éreznél iránta, akkor nem is érdekelne, hogy itt van. Nem tudna felidegesíteni, ha közömbös lenne számodra. Bucky-t meg ismerem száz éve. Látom, hogy néz rád.

- Akkor miért nem keresett? - hangom elhalkult, és éreztem, hogy szúrni kezd a szemem - Tudom, hogy aludt, de hónapok óta ébren van. Neked nem Peggy volt az első gondolatod, mikor hetven év után magadhoz tértél?

- De... Ő volt. - ismerte be lehajtott fejjel, hallottam a fájdalmat a hangjában.

- Ne haragudj. - néztem rá bocsánatkérőn.

- Semmi baj. Te ne haragudj, hogy nem szóltam. De annyira akartam, hogy találkozzatok.

- Miért?

- Mert Bucky-nak te jelented a világot. Te vagy neki az, aki nekem Peggy volt. Mikor két éve elmentél tőlünk azon a napon, teljesen összeomlott. Utánad akart menni, de aztán meggondolta magát, mert biztonságban akart tudni. Rettentő nehéz volt neki otthagyni téged. Nem tudom, hogy mi történt köztetek pontosan... vagyis a kisfiatokat látva most már sejtem... de te voltál a mindene. Miattad csinált akkor mindent. Vissza akart jönni utána, de mint te is tudod, nem éppen az lett a vége, amit elterveztünk.

- Steeeeeve... - pillantottam rá, és szemeből ekkor csordult ki az első könnycsepp.

- Miért nem beszélsz vele? Kicsit higgadjatok le mind a ketten, és üljetek le beszélgetni. Szerinten van egy-két dolog, amit el tudnál neki mesélni.

- Tud már róla, hogy James létezik.

- Igen? - Steve szemei hatalmasra nyíltak - És mit szólt?