New Life [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

24. fejezet: Búcsú egy baráttól

Mikor kinyitottam a szememet, a földön feküdtem. Tenyereim alatt kavicsokat és fűszálakat éreztem. Néma csend volt, semmit sem hallottam, pedig embereket láttam mindenhol. Harcoló embereket. Kezemben hirtelen megéreztem valami különöset. Egy összegyűrt papír volt. Egy fotó. Az a fotó, melyet mindig magamnál hordat James-ről.

- Minden rendben lesz. - éreztem meg Bucky fém kezét az oldalamon. Lenéztem rá, és nem láttam mást, mint rengeteg vért. Az én véremet. Pedig nem is éreztem fájdalmat.

- Bucky? - kérdeztem rá, és reménykedtem benne, hogy megmagyarázza, mi történik itt.

- Az ki? - mutatott a fényképre, amit még mindig a kezemben szorongattam.

- Ő... James, a kisfiunk. De hát tudod te is... - mondtam összezavadorva, mikor megfogta a képet.

- Valami... nem... oké. - nézett rám ijedt arccal.

- Mi a baj? - kezemet az arcához emeltem, ám ekkor elejtette a fotót - Ne! - kiáltottam fel. Megint meg fog történni - Neeee! Nem! Nem akarom! - ordítottam, miközben Bucky porrá lett az ujjaim között - Neeeeeee! Nem hagyhatsz itt megint!

- Chris! - éreztem meg két kezet a válamon, amik óvatosan rázni kezdtek - Chris ébredj!

Szemeim kipattantak, és megpillantottam Bucky aggódó arcát. A szobámba voltam, és verejtékben úszott alattam a lepedő. Alig kaptam levegőt, úgy ziháltam. Próbáltam magam lenyugtatni, hiszen tudtam, hogy megint csak álmodtam.

- Gyere ide! - húzott meztelen testéhez Bucky - Semmi baj! Nincs semmi baj. - simított végig szintén csupasz, és nedves bőrömön.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. - néztem rá elhúzódva egy kis idő múlva, mikor visszaállt rendes pulzusszámom.

- Viccelsz velem? - mosolygott rám - Eszemben sincs haragudni rád ezért. Rosszat álmodtál, ugye?

- Igen. Megint... megint eltűntél. Porrá lettél az ujjaim között. - mondtam ki elszorult torokkal - Szörnyű volt.

- Itt vagyok. - nyomott egy csókot a homlokomra - És most már nem lesz semmi baj. Nem fogok elmenni többet. - ígéretére csak megöleltem, és percekig hallgattam szívének dobogását.

- Mennyi idő? - szólaltam meg egy idő után.

- Hat lesz.

- Összeszedem magam, és elindulhatunk. - álltam fel az ágyból - A fürdőt szemben találod, ha szükséged lenne rá. Majd csinálok neked helyet ott is, meg a szekrényben is, hogy legyen hova... - befejeztem a mondandómat, mikor észrevettem, hogy furcsállva néz rám - Mármint... Nem tudom, hogy szeretnél-e esetleg velünk maradni. James-szel és velem. Itt.

- Öhm... Nem is tudom. - hajtotta le a fejét, én pedig pont ettől a választól tartottam.

- Oké. Semmi baj, megértem. - próbáltam lezárni a témát.

- Chris! - kelt fel ő is az ágyról, és felém lépkedett. Nem volt rajta egy szál ruha sem, de nem zavartatta magát előttem. Elém állt, és két kezébe fogta az arcomat. - Nem arról van szó, hogy nem akarnám. Csak ez most hirtelen jött. Még azt sem tudom, hogy hogyan lesz ezután. Lehet, hogy bújkálnom kell továbbra is. Nem sodorhatlak veszélybe titeket.

- Nem sodornál minket veszélybe. - tekertem a fejem - Nem akarok megint egyedül maradni. Most, hogy visszajöttél, maradhatnál is. Velem. Velünk. - kérleltem.

- Még gondolkodok rajta, rendben? - mosolyát én is egy hasonló, de kevésbé lelkes mosollyal jutalmaztam.

Fél óra múlva már úton voltunk vissza, a főhadiszállásra. Pontosabban annak a maradványaihoz.
Mire odaértünk, már kivilágosodott. Csupán Steve-et, Bruce-t és Sam-et találtuk az udvaron, a törmelékek között.

- Mit csináltok? - érdeklődtem, mikor nem értettem, hogy mit csinálnak a kvantum kapuval.

- Az a kérdés, hogy ti mit csináltatok eddig? - lépett mellénk Sam - Hol töltöttétek az éjszakát?

- Ahhoz, hogy ezt az orrodra kössük, te még túl fiatal vagy. - veregette hátba Bucky, nekem pedig pír öntötte el az arcomat.

- Steve visszaviszi a köveket. - árulta el Bruce - Muszáj lesz, még mielőtt valami gond lesz.

- Értem. És ez mennyi ideig fog tartani?

- Steve-nek hosszú idő lesz, de nekünk csak pár másodperc.

- Ne menjek veled? - hallottam meg Bucky kérdését. Ijedten kaptam feléjük a fejemet. Itt akar hagyni?

- Szerintem te sem gondolod komolyan, hogy itthagynád újra. - biccentett felém a fejével a Kapitány.

- Nem szívesen, de megígértem... - válaszolta neki Bucky - Megígértem, hogy veled tartok bárhová.

- Megoldom egyedül. - kacsintott neki Steve, mire Bucky úgy nézett rá, mint aki rájött valamire.

- Vigyázz magadra! - ölelte meg egymást a két barát - Ne csinálj olyat, amit én sem tennék.

- Te meg vigyázz rájuk. - mondta neki Steve - Ne rontsd el velük.

- Rajta vagyok. - mosolygott rám Bucky. Ezek ketten most mit csinálnak? Furcsállva néztem őket, mikor Steve elém állt, és átölelt.

- Ne engedd el, és sose mondj le róla. - suttogta a fülembe.

- Miért búcsúzkodsz? - kérdeztem halkan.

- Vigyázzatok magatokra! - állt távolabb tőlem, majd Sam-re és Bucky-ra nézett - Ti ketten meg ne öljétek meg egymást, ha lehet.

- Oké, Kapitány! - kiáltott fel Bruce - Állj a kapura, és indulhatsz. De ne feledd, minden követ ugyan oda kell visszavinned. Tíz másodperc múlva találkozunk.

- Értettem. - szalutált egyet, majd öt másodperc múlva eltűnt.

- Rendben. - mondta már nekünk Bruce - Tíz másodperc.... három, kettő, egy.

- Hol van? - akadt ki Sam - Hol van? Hozd vissza!

Sam kiabálásáról figyelmemet Bucky terelte el. Pontosabban az, hogy meg sem szólalt. Rá pillantva észrevettem, hogy a tó felé néz, ajkán egy kis mosollyal. Én is abba az irányba néztem, és nem akartam hinni a szememnek.

- Sam! - szóltam a még mindig dühöngő srácnak. Ő rám nézett, én pedig a tó irányába mutattam, ahol egy idős férfi ült egy padon. Sam-et ugyan úgy meglepte a látvány, mint engem. Bucky-ra nézett, aki csak ennyit mondott neki:

- Menj csak!

Sam lassú léptekkel sétált oda az öreghez, én pedig Bucky mellé léptem.

- Te tudtad, ugye? - kérdeztem tőle - Tudtad, hogy Steve ott fog maradni Peggy-vel.

- Sejtettem. - húzta mosolyra a száját és megölelt.

- Tényleg elmentél volna vele?

- Nem hagytalak volna el, ne aggódj. Én hazajöttem volna hozzád. Csak... Ő a legjobb barátom, és megígértük egymásnak, hogy mindig egymás mellett leszünk.

- Tudom. - öleltem magamhoz, miközben Sam-et és Steve-et néztük. A Kapitány egy darabig beszélt Sam-nek, majd felé nyújtotta a híres-nevezetes pajzsát. Ekkor én és Sam egyszerre néztünk Bucky-ra, aki csak bólintott egyet, hogy Sam fogadja el az ajándékot és egyben a rangot, mellyel Steve most felruházta.

- Neki adta a pajzsot. - állapítottam meg - Miért nem neked?

- Mert nekem már megvan az, amire szükségem van. - puszilta meg a fejem búbját. Persze tudtam jól, hogy Bucky el sem fogadta volna a pajzsot, hiszen aggódott volna, hogy Amerika népe elfogadja-e őt, mint az új Amerika Kapitányt. És valószínűleg Steve is tisztában volt ezzel. Amolyan bátorításként, és megmutatva, hogy nekem úgy jó, ahogy van, szorosan magamhoz öleltem.