New Life [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

5. fejezet: A legszebb látvány

Jó pár percig csak csendesen ültünk egymás mellett a padon. Én a tájat kémleltem, és egyszer sem néztem rá Bucky-ra, míg ő folyamatosan az arcomat vizslatta. Zavarban voltam mellette, éppen olyan zavarban, mint amikor először maradtunk kettesben két éve.

#Visszaemlékezés#

- Steve nagyon hálás neked és Sharon-nak, amiért segítetek nekünk. És én is. Ha ti nem lennétek, valószínűleg már a magánzárkámban csücsülnék, vagy kísérleteket végeznének rajtam. - nézett rám hatalmas kék szemeivel.

- Dehogy. - ráztam a fejemet zavarzan - Nem kell semmit megköszönnötök. Tudjuk mind a ketten, hogy nem ti vagytok a rosszfiúk.

- Hát pedig én elég sok rosszat tettem. - húzta el a száját, és lehajtotta a fejét, amitől arcába hullott hosszú, barna haja.

- Az nem a te hibád volt. Nem tehetsz róla. Tudom, hogy nem ártanál senkinek sem.

- Honnan tudod? - pillantott rám - Nem is ismersz annyira.

- Éppen eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, a légynek sem tudnál ártani.

- Na, azért nem vagyok ám olyan ártatlan bárány. - nevette el magát.

- De jó ember vagy. - hangom elég meggyőző lehetett, mert rám kapta a tekintetét, de mégis furcsán nézett rám - Valami rosszat mondtam?

- Nem. Nem... Csak még sosem mondta ezt senki Steve-en kívül. Hogy én jó ember lennék...

- Pedig az vagy. - mosolyogtam rá, mire az ő szája is felfelé görbült - És hidd el, ha nem gondolnám komolyan, akkor most nem lennék itt, és nem segítenék nektek. Túl fontos nekem a munkám ahhoz, hogy ekkorát kockáztassak.

- De mégis kockáztatsz, hiszen itt vagy.

- Csak azért mert hiszek nektek, és mellettetek állok. Legalábbis szeretnék, ha engeditek.

- Köszönöm. Ez az egész dolog miattam lett ilyen bonyolult. Miattam kell bújkálnia a legjobb barátomnak, aki eddig egy világhírű hős hírében állt. Most meg... Miattam lett a kormány egyik ellensége. - tekerte a fejét csalódottan.

Ez az ember tényleg ennyire szomorú? Ennyire haragszik magára? És magát hibáztatja minden rosszért?

- Steve amúgy is a sokoviai egyezmény ellen volt, ahogy rajta kívül még jó páran. Megjegyzem, hiába vagyok CIA-s, én sem írnám alá, ha közéjük tartoznék. És visszatérve arra, hogy magadat hibáztatod mindenért... Szerintem Steve bármit megadna azért, hogy megvédjen téged.

- Steve a világ legjobb barátja. Régen mindig én húztam ki a csávából. Most meg a kis Steve az, aki folyamatosan megmenti az életemet.

- A kis Steve? - nevettem fel.

- Mielőtt feltúrbózták volna, olyan volt, mint egy tíz éves kisfiú. - mesélte nagy beleéléssel. Aztán elmondta, hogy hányszor mentette meg Steve-et, mikor a seggfejek belekötöttek, és hogy hogyan lettek legjobb barátok. Olyanokat mondott, amitől a könnyeim patakokba folytak. Nagyon jól szórakoztunk, és rengeteget beszélgettünk.

- Nagyon szép a mosolyod. - szólalt meg hirtelen, mikor éppen a hasamat fogtam a nevetéstől. Szavai hallatán egyből arcomra fagyott az a bizonyos szép mosoly, amit Bucky is észrevett. - Úgy értem, hogy jó látni valakit végre, aki így tud nevetni. És jól érezni magát. Főleg az én társaságomban.

- Szerintem nem kellene ennyire leírnod magad. Nagyonis jó társaság vagy te. - mosolyogtam rá újra - De sajnos most mennem kell.

- Visszajössz holnap is? - pattant fel a helyéről, ahol eddig ült, és izgazottan várta a válaszomat.

- Öhm... Persze. Ha szeretnéd... - válaszoltam neki meglepődve. Ennyire jól érzi magát velem?

- Jo lenne. - bólintott és le sem vette rólam a szemét.

#Visszaemlékezés vége#

Pont úgy bámult rám akkor is, mint most. De én most képtelen voltam a szemébe nézni. Bezzeg két éve. Annyira megbabonázott akkor, hogy szinte képtelen voltam megszakítani a szemkomtaktust, nem tudtam levenni róla a szememet. Akár hányszor találkoztunk, mindig egyre jobban vonzott magához. Egyre nehezebben hagytam ott minden alkalommal. Akkor annyira akartam a közelségét, mint semmi mást a világon. Most pedig itt ült mellettem, és képtelen voltam felé fordítani a fejemet. Mert amióta pár órával ezelőtt újra megláttam, azóta ott a gombóc a torkomban, hogy bizony van egy fia, akiről be kellene számolnom neki. De ez nem ment. Egyszerűen nem akartam megint úgy kötődni hozzá, mint régen. Nem akartam újra összetörni a lelkemet, mint mikor megtudtam, hogy terhes vagyok attól a férfitől, akit soha életemben nem fogok már látni. Annyira odavoltam akkor érte, hogy teljesen elveszettnek éreztem magam, miután ő eltűnt az életemből. Pedig olyan sokáig nem is volt része. De mégis... Mégis üres voltam nélküle.
Ezért sem szabadott tudnia arról, hogy van egy fia. Hiszen ha ennek az egésznek vége lesz, talán sosem látjuk egymást újra.

- Na és boldoggá tesz? - szakított ki gondolataim közül Bucky hangja.

- Tessék? - néztem rá zavarodottan.

- Aki otthon vár. - szomorúan nézett rám, amit nem tudtam mire vélni. Talán nem örülne annak, ha lenne valakim?

- Boldog vagyok vele, igen. - válaszoltam a kérdésére.

- Az... Az nagyon jó. Örülök, hogy jól megy a sorod. Hogy hívják?

- Tényleg érdekel? - húztam fel a szemöldökömet.

- Csak... Csak beszélgetni próbálok.

- James a neve. - böktem ki végül.

- Ohhh... Mint nekem.

- Igen! - álltam fel mellőle, és messzebb mentem, így a folytatást már nem hallotta - És ha tudnád, hogy mennyire hasonlít rád...

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Semmi... semmi. - mondtam, de már nem rá figyeltem. A naplementét néztem, ami csodálatos volt. - Ilyen szépet még sosem láttam.

- Én is csak egyszer. - lépett mellém Bucky, és tudtam, hogy miért mondja ezt - Chris... - emelte fel a kezét, én pedig ijedten léptem el tőle. De persze úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy kezével felém nyúlt.

- Vissza kell mennem. Hátha Shuri-nak segítségre van szüksége. - meg sem várva a válaszát, magára hagytam. A mai napon már másodszor.