Tisztalelkű sorozat - Lelkek találkozása (Harry Potter fanfiction) (Befejezett)

16. fejezet

A Nagyterem zsúfolásig megtelt vendégekkel. A diákokon kívül külsős vendégek is érkeztek. Perselus morcosan nézett végig az egybegyűlteken. A diákok néha még őt is képesek meglepni. Jelenleg azon csodálkozott, hogy a legtöbben, hogyan tudtak felöltözni. A lányok többségén a ruhák szinte semmit sem bíztak a képzeletre. Olyan ízléstelenül mély volt némelyik dekoltázs, hogy a férfi reménykedett benne, hogy egyikőjük sem kíván olyan közel merészkedni hozzá, hogy jól kivehető lehessen, mit is rejt a ruha. Mindig is jobban szerette, ha egy nő ízlésesen öltözködik és a férfiak képzeletére bízza idomait. Nem mintha őt holmi csitrik idomai érdekelnék. Nem értette, Albus vagy Minerva miért nem szabta meg az illendő viseletet.

Morogva fordult el egy kacarászó csoportról. Thomast kereste a tömegben, hátha végre beszélhet vele, de a férfi sehol sem volt. Tovább fürkészte az embereket, de egy értelmes személyt sem lelt, akivel lehetett volna legalább beszélni.

Egy ideje már az egyik asztalnál felügyelte a puncsos tálat, mikor a tömegnek egyöntetűen elakadt a lélegzete. Perselus felvont szemöldökkel fordult az ajtó felé, de ott csak Granger állt. Meg kellett hagynia, hogy csinos volt. A többi lányhoz képest egy visszafogott rózsaszín ruhát viselt. Weasley úgy bámulta, hogy azt hitte, menten kiesik a szeme a helyéről. Halkan felhorkantott, ahogy rájött, hogy Granger így akarta féltékennyé tenni a fiút. A női bosszú még a Nagyúrnál is rosszabb. Már éppen elfordult volna, de ekkor egy szőke hajzuhatag ragadta meg a tekintetét. A tömeg lélegzete még látványosabban állt el. Az ajtón ezúttal Selleck lépett be, csakhogy Perselus nem akart hinni a szemének. Nem akarta elhinni, hogy az ajtóban álló nő ugyanaz a diáklány, akit ő is tanít. Lehetetlennek tűnt, hogy az, aki azt a lélegzetelállító, méregzöld ruhát viseli az Sarah Selleck. Pedig ő volt az. A ruha egészen a csípőjéig a testéhez simult és csak onnantól kezdett el bővülni. A felsőrészét kövek díszítették bonyolult mintában, mégis ami a legjobban megragadta, az a hátkivágás volt, ami egészen a derekáig tartott.

Selleck lassan megindult a teremben, és Perselus képtelen volt levenni róla a szemét. Olyan gyönyörű volt. A lány mosolyogva váltott pár szót azokkal, akik megállították. A legtöbb hím nemű egyed már most ostromolni kezdte. A férfi összeszorított ajkakkal figyelte őket. Nem értette, miért lett egyszeribe ennyire dühös. A bámulásból Albus hangja rángatta vissza. Megkönnyebbülten lépett a tanárokhoz, remélve, hogy csak holmi tévedés volt az előbbi.

− Minden kedves vendéget köszöntök. Remélem az idei évben is remekül fogják magukat érezni. Nem is szaporítanám a szót tovább. Kezdődjék a bál – zengte be az igazgató hangja a termet. – Az idén is, mint minden évben, a tanárok a diákokkal közösen nyitják meg az ünnepséget. Megkérném a prefektusokat és az iskola elsőket, hogy válasszanak maguknak párt.

Perselus elhúzta az ajkát. Teljesen megfeledkezett erről a bugyuta szokásról. Most majd megint órákig állhat, ameddig végre valamelyik gyengeelméjűben lesz annyi bátorság, hogy elé álljon. Régen még megoldotta azzal, hogy az egyik mardekáros prefektus hozzálépet, de az utóbbi években Albus kitalálta, hogy a házvezetőket nem kérheti fel saját házbeli diák, ezzel is szimbolizálva a házak összetartását.

Figyelte, ahogy a legtöbb diák sietve egy-egy tanárhoz lép, miközben ideges pillantásokat vetnek felé. Egyik sem akart a pince rémével táncolni. Egy pillanatra keserűség lepte el, de aztán ismét megkeményítette magát. Mégis mit számítanak ezek az idióták? Egyáltalán nem ismerik.

Hirtelen egy kéz bukkant fel a látóterébe. A férfi meglepetten pillantott le először a kézre, majd a tulajdonosra. Valamiért...valamiért hála áradt szét a lelkében, ahogy meglátta az előtte álló személyt. Selleck állt előtte, és Merlinre is kacér mosolyra húzta az ajkát. Az ajkát, ami most vörösre volt rúzsozva.