Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

1. fejezet ~ Csak egyszer...

~at one point i started to look more down, than to sky~
-Clean: ბff [nulla napja]

Ugyan ott voltam és ugyan azt csináltam.
A szemeim vörösben pompáztak, ahogy próbálták viselni az egyszerre viszkető és égő érzést. Mint amikor iszonyatosan marják a könnyek látószerveidet, de te tartod magad, nehogy egy csepp is kibukjon. Utoljára belenéztem a tükörbe, majd egy jól irányzott mozdulattal, fejemet párhuzamosan mozgatva a mosdókagylóval, meglendítettem balra, majd a fehér por orromba szállva egyből marni kezdte nyálkahártyámat, de már közel semannyira, hogy véletlenül tüsszentsek egyet.

Orrcimpáimat erősen megdörzsölve késztettem, hogy minél előbb felszívódva jusson az anyag a véráramomba, nem volt sok időm. -Ebben a családban, mindenki tíz szánalmas percet kapott, hogy elvégezze a reggeli teendőit. Ez az ára a nagy családnak. A csodálatos, gyenge anyám, ki éjjel-nappal értünk szorgoskodik, a munkaalkoholista apám, aki felvette a látszat gyártó szerepét, a folytonos munkával igyekszik mindent megteremteni hármunknak, húgomnak, öcsémnek és nekem.
Kim Taehyungnak, annak a rettenetes embernek, annak a hazug dögnek, a kis hálátlan, szarházi színésznek. Pedig ha édesanyám tudná... Tizenhét évesen az ember már nagyon súrolja a felnőtté válás küszöbét, de úgy vagyok vele, ha egyik napról a másikra papíron nagy korú leszel, évekig ugyanolyan lusta kölyök az ember valójában, nagykorúság ide vagy oda.
Sok mindenben különböztem kortársaimtól, például mindig az idősebbekkel jöttem ki, és ezt sosem rejtegettem. Mások mindig néztek rám, hogy vagyok képes teljesen más érdeklődéskörű emberekkel szót érteni, úgy, hogy a kellemes érzés kölcsönös legyen. Hát nem tudom. Vagy például megfigyeltem, hogy a környezetemnek mi kell most, és mi kellett mondjuk harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Következtetést vonok le mindenről, mindenből és mindenkiről. Igazából nincs sok barátom, vagyis van három, de én csak kedves ismerősöknek hívnám az embereket. Olyanoknak akikkel csak egyszer vagy kétszer szóba állsz és csak az etikett miatt vagy kedves, nem azért mert a személy ezt váltja ki belőled.

-Taehyung, utoljára mondom, igyekezzél már. -szól rám anyám sokadjára, mire szem forgatva beletúrok lenőtt, világosbarna hajamba, s gyorsan még utoljára ráfújok a kerámia bútorra, hogy nyoma se maradjon az előbbi műveletemnek. -Mit csináltál bent ennyi ideig? -kérdezte erősen méregetve arcom.

-A rák ellenszerét kutattam. Mégis mit csináltam volna? -mondtam flegmán, mire karon ragadott.

-Taehyung, nem tudom mi van veled, de nem ilyen voltál. Kérlek vetkőzd le ezt a stílust. Nem ilyen példát kéne mutatni a testvéreidnek. -mondta lesajnálóan nézve rám. Mégis mit képzel, majd az én személyem fog lebegni öcsém és húgom szeme előtt. -Hayeont kísérd el az iskolába. -folytatta, és látta tekintetemben a nem akarást. -Kérlek. -tette hozzá, majd belépett a helységbe ahonnan én jöttem ki az előbb.