Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

18. fejezet ~ Kéjesedő elme

~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: on [tíz napja]

Kerek egy hét telt el azóta, hogy tart ez a szaros szobafogságom. úgy érzem magam mint egy kalitkába zárt keselyű. Véletlenül sem valami aranyos papagáj, vagy kanári, mert azok bizonyos esetekben oda valók. Egy összetört szárnyú, keserű lelkű keselyű vagyok, aki hangosan rikácsol, mert a rácsok összedöfik hatalmas és megnyomorgatott testét. Elvesztettem minden motivációmat, olyan szinten, hogy azon kaptam magam, -a lehető legszánalmasabb módon-, hogy retro Disney műsor főcím dalokat hallgatok.

Hátam már nagyon sajgott, ahogy gerincemet kettészelte a matrac varrat nyoma. Sehogy sem fért a fejembe, miért ilyen pózban kell tanulnom, de azt mondták, ha az agyba több vér folyik, megnő a pillanatnyi helyzethez viszonyított, problémamegoldó készségem. Viszont ezt megcáfolnám, mert ha valaki meglátta volna, ahogy fejjel lefelé lógok le ágyamról, egy vaskos füzettel a kezemben, biztos, hogy nem magas IQ-t feltételezett volna, sokkal inkább megkérdőjelezte volna mentális egészségem.

Hangos ropogtató mozdulatokkal, és azzal a kevés hasizommal amivel rendelkeztem, feltornáztam magam ülő helyzetbe, éreztem, ahogy arcom minden kis sejtje szabályosan visszafolyik eredeti pozíciójába, mely igazán kellemetlen volt. Ledobva az eddig kezembe tartott papír tömeget, feladva, hogy megértem-e a galvánelemek előállítását, felálltam majd a mélynyomóhoz sétálva felhangosítottam az éppen játszódó zenét, ezzel növelve azt a csekély mennyiségű jó kedvemet. Először csak fejemet mozdítottam a ritmusra, majd szépen lassan egész testem felvette a kellemes ütemeket, s azon kaptam magam, hogy szégyenkezés nélkül táncolok azon a kevés tizenöt négyzetméteren. Nem foglalkoztam semmivel, és senkivel, gaz kint már sötét volt, s szobámba csak az éjjeliszekrényemen lévő lámpa égett, így tökéletes adottságokat biztosítottam a kukkolóknak, de ez se tudott foglalkoztatni, amíg meg nem ugrottam ijedtemben, mert valaki dörömbölt az ajtómon.

-Kim Taehyung halkítsd le ezt a szart! -üvöltötte anyám, majd megvárta az ajtóban míg cselekszem, -semmi pénzért nem dugtam volna ki a fejem se- lázadtam, így letekertem a kis gombot, megadva azt a semmiféle tiszteletet szülőmnek. -Köszönöm. -hallatta papucsa nyikorgása, hogy elhagyta szobám területét.

Annyira nem éreztem fairnek ezt az egészet. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy sokkal jobb lenne a kapcsolatunk, hogy ha elmondanék nekik mindent egészen tizenöt éves koromtól kezdve, hogy büszkék legyenek, ezt az egyedüli harcot így kell folytatnom magammal és a kábítószer felé nyúló kezemmel. Melyet még most is érzek. Néha komolyan elkap a vágy, mint a minap. Reggel csak kinyitottam a fürdőszoba szekrényt, hogy kivegyek egy új csomag fogkrémet, de arra nem számítottam, hogy apu nyugtatói ott fognak velem szemezni, a narancssárga dobozban. Nagyon égett a tenyerem, légzésem is hirtelen gyorsult fel, majd agyamat elöntötték az önző, vonzódó gondolatok. Néztem egy ideig, és még az is megfordult a fejemben, hogy egy bogyó az egy bogyó, nem tudja meg senki. De nem tettem. Gyorsan és idegesen bevágtam a szekrény ajtaját, majd tükörbe bámulva magam, nagyot nyeltem. Csak Kook miatt, és mert nem ér ennyit. Akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy igen is az akaratom kapacitása már ennyire kiteljesedett, ennyire féken tartottam az elvonási tüneteimet. És ez boldoggá tett. Józanul boldoggá.