Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

22. fejezet ~ Bárányhimlő

~at one point i started to look more down, than to sky~

Clean: off  [nulla napja]

Nyugalom van. A nyugalom sok minden miatt jöhet létre, van, hogy melléktermék, s van, hogy az a cél amit el akarunk érni. Ha túl sokat vagy egyedül, bűn rossz ötletekre is rá tudod dumálni magadat. És én egyedül voltam. Nem testileg, hanem lelkileg, de teljesen egyedül. 

Volt, hogy kellemes volt ez a fajta magány, volt, hogy azt hittem végzek magammal. Sok ember számára riasztóbb a gondolat, hogy elzárják a szeretteitől, mint maga a betegség. Senki nem akar egyedül meghalni. A magány valószínűleg több embert öl meg, mint a rák.

Féltem mert kezdtem teljesen begolyózni. Akartam, hogy valakinek mindent elmondhassak, hogy úgy beszéljek róla, hogy nem jelvényes, egyenruhás emberekkel szemben ülök egy nyomasztó szobában. Akartam, hogy sírhassak valakin. Akartam hogy szeressenek, és akartam, hogy szerethessek. De elrontottam, mert nem becsültem meg azt ami volt, s az is elmúlt. Az ember nem akkor magányos igazán, ha nincs senkije, hanem amikor bebizonyosodik: tévedett, amikor azt hitte, hogy van valakije. 

Kihalt a remény bennem, hogy Jungkook bármikor eljön hozzám, hogy megbeszélhessük, vagy megvigasztaljuk egymást. Akartam, hogy legalább rám nézzen, vagy írjon; Hogy vagy? Csak őt akartam és az is jobban esett volna, ha leköp, vagy megüt, vagy megint leordítja a fejem. Fájt, és elmondhatatlanul éreztem, hogy neki is fáj. Miattam, fáj mindkettőnknek.

Én szeretet nélkül nem tudok élni. Félek. Keserű és reménytelen vagyok. Fuldoklom. Fázom. Ha csak egyetlen módom van rá - elmenekülök. Persze van, amikor nincs erre mód. Maradni kell. Akkor is keresem azoknak az embereknek a közelségét, akik szeretnek, és akiket én is tudok szeretni. Lehet, hogy csak pár emberről van szó. Manapság az is nagy szó. Olyan, mint az Északi-sarkon egy működő kályha: odabújok mellé. Szeretni akartam mindent és mindenkit, úgy mint előtte, mikor drogoztam. Miért volt akkor minden olyan szép? Minden csillogó? Tébolyult érzelmekkel, kellemes volt ami másnak idegesítő? És most? Most, csak az maradt, hogy fojtogatva, általában nagyokat pislogva nyeltem a keserűbbnél-keserűbb falatokat magamba. Régen, mikor füveztem, olyan jó étvággyal habzsoltam anyám főztjét, most meg turkálom. Két dolgon járt a fejem folyamatosan. 

Jungkookon és az anyagon.

Választás előtt ugyan nem álltam, és akármennyire fájt, vagy mardosott vagy ellenkezőleg, épp erőt adott a tudat, hogy én tiszta vagyok, és nem is akarok drogozni, Jungkook ezt nem tudhatta. Hiszen ígéretet tettem neki. Ígéretet melyet a sors úgy szegett meg, -velem karöltve- hogy abban én szenvedjek a legtöbbet. 

Vágytam rá, hogy öleljen, hogy elmondhassam, mennyire vak voltam és naiv. Hogy elmondhassam, hogy kibaszottul mindent neki köszönhetek. Életben tartott, -még akkor is, ha ez most számomra a legnagyobb büntetés. De életben is maradtam, mert az Ő büntetése volt.