Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

19. fejezet ~ Hátba vájt mestermű

~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: on [tizenegy napja]

Amikor gyerek vagy, akkor neked az a világod, az a bel- és külpolitikád, ami a szüleiden keresztül megérkezik hozzád. Van egy világod, egy buborékod, egy eszmerendszered, egy keretrendszered, és ahogy leválsz a szüleidről, ez összetörik, és ezt nem lehet megúszni. A legrosszabb, amit a serdülőkkel megtehetünk, az, hogy magukra hagyjuk őket. Ezért van szükségünk gyermekeknek ebben a korszakban azokra a tényleg nagyszerű tanárokra, edzőkre, cserkészvezetőkre, ifjúsági munkásokra és sok más szervezet felnőtt tagjaira. Sok ilyen személy kell; legyen minden gyerek számára egy, aki különleges - és ez nagy kihívás! Nekem mi jutott? Egoizmus, egy csodálatos legjobb barát, egy függőben lévő homoszexuális kapcsolat, és a függőségem által okozott melléktermékek. 

Két okból is egy szervezet a legjobb hely, ha az ember meg akarja változtatni a világot: 1. A szervezet nem terméket, hanem meggyőződést árul. 2. Ahhoz, hogy egy szervezet meggyőződést áruljon, ideálok kellenek. Az ideálok vonzzák a fiatalokat (minket) és a többi idealistát.

Le merném fogadni, hogy mindenki csinált már olyan dolgot életében amit akkor bánt meg, amikor teljesen a közepében volt. Úgy értem, hogy akkor, amikor mondjuk elvérzel, vagy mikor félig szívsz el egy cigit, félig töltöd meg a poharad. Elkezdted de a felénél abba hagytad. Nem akkor, mikor előtte lévő utolsó pillanatban meggondolod magad, vagy mikor a tett után esedezel megbocsátásért. Na igen, én egész életemben ezt csináltam.

Kapucniban ültem a nyitott ablakomban, és az a fránya keret, -semmit se kopva- ugyan úgy vágta fenekemet. Telefonomat szinte percenkét kapcsolgattam ki-be, ahogy telt az idő. Már majdnem tizenegy óra volt, mikor is kaptam az üzenetet Kooktól, hogy az utca végén vár, kerülve a feltűnést. Zsebre vágtam telefonomat, s szokásos módomhoz híven leügyeskedtem magam szobám ablakából, majd átmászva a kerítést is, nekiestem a rövid sétámnak. Ott várt a sarkon a sötétkék Chevrolet Camaro. Sosem tudtam, hogy a két fiatal fiúnak, hogy lehetett ekkora kincs a markukban, -egy ilyen ritka, valószínűleg drága vintage autó? Nem voltam ilyen kocsi-buzi, de ez rendesen tetszett. Kinyitottam az anyósüléshez tartozó ajtót, majd beültem. Oda se fordultam Jungkook felé, csak ölemet bámulva, rágcsáltam ajkaimat.

-Csak nem félsz? -kérdezte, miközben felém fordult, s egyik kezével megtámaszkodott a kormányon, majd féloldalas gonosz vigyorra húzta ajkait. 

-Ah, fog már be! -válaszoltam indulatosan, majd hirtelen ajkai után kaptam, durván csókolva azokat, de mintha érezte volna mit is akartam, azonnal át vette a vezetést. Rövid csókkal köszöntöttük egymást, igazán erőteljes volt, de nem most volt itt az ideje, az egymásnak esésnek. Elváltam tőle, majd édes pillantásokkal az utat kezdtem el bámulni. Felbőgette a motort, majd a lehető legfelelőtlenebbül száguldozni kezdett a belváros irányába. Sokáig csak a rádióból szóló, halk zenét élveztük, azonban engem egyre jobban foglalkoztatott, most mit is fogunk csinálni. -Egyébként, most hova is megyünk? -pillantottam rá.