Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

14. fejezet ~ Tisztíts meg mocskomtól

~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: on [egy napja]

Ha nemigen van más, ami lekösse a figyelmünket, az elménk elkalandozik, és nagyon gyakran olyan területekre téved, amelyek valami miatt aggasztanak bennünket - ez a hétköznapi szorongás alapvető oka. Az érzések nem próbálnak megölni senkit, még a fájdalmas érzések sem. A szorongás az, amikor egy érzés túl nagyra nő. Amikor agresszív és veszélyes lesz. És te vagy a felelős a következményekért. Azért, hogy kezeltesd. De a kiváltó okért nem te felelsz. A félelmem a szorongásos zavaromból fakad, amely egy igen gyakori mentális betegség. Egyszerre áldás és átok ez annak, aki ismeretterjesztő újságírással foglalkozik: gondolatokkal tölti meg a fejem, én azonban gyűlölöm ezeket a gondolatokat. Ez úgy hangozhat, mint valami gunyoros és mulatságos személyiségjegy, de ha kínzott már egy héten keresztül tartó pánikroham-sorozat, vagy megtörtént veled, hogy féltél álomra hajtani a fejed, mert érezted, hogy rendkívüli és élénk rémálmokat hoz majd az éj, akkor tudhatod, hogy a szorongás sokkal komolyabb is lehet.

A fiatalok 50%-a pozitívan tekint a jövőbe. A többinek nincs pénze drogokra. Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint mikor drogozok, nincs elég anyag, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytok a cuccból. S bekövetkezett a szenvedés.

Őrjöngtem, ordítottam és vagy a saját könnyeimben fuldokoltam, vagy az ajtót kapartam, annyira szenvedtem. Tegnap mikor hazajöttünk, s Kook minden előjel, vagy mellébeszélés nélkül bezárt a szobájába, azt hittem meghalok annyira reszkettem. Féltem, szabályosan azon agyaltam, hogy a történelem ne ismételje önmagát, vagy ne olyan erőszakos módon bánjon velem, mint Yeol. Egyedül Yoongs itthon való tekintetére eresztettem minden maradék reményemet. Miután közöltem vele -ugyan nagy nehezen-, hogy nem vagyok tiszta, az ajtót úgy kivágta, -nem gondolkodva, hogy annak vagyok támaszkodva- , hogy pofára estem. Konkrétan a lábai elé, s gyötört, tudat veszített módon kezdtem el könyörögni neki, hogy engedjen el. Bokáját szorongattam, akár egy esedező elítélt. Féltem. Jeges verejték árasztotta el testem minden egyes pontját, s könnyes szemekkel semmitmondó tekintetét szuggeráltam. A kegyelem közel sem olyan volt amit vártam, sőt meglepetésemre, rendesen kiosztott. Felráncigált a küszöbről, elvitt az ágyig, majd arra ledobva, kényszerítve, hogy egyenesen üljek vele szembe, leguggolt elém, majd nekikezdett az evangéliumnak. Elmondta, hogy őt semmi nem érdekli, vagy nem hatja meg, azonfelül sajnálja ami velem történt és ha tudta volna két kezével fojtja meg Chanyeolt. De amint egyre több "tanító" szó hagyta el száját, annál nyugodtabb lettem, viszont ennek is vége szakadt.

Odasétált az ablakhoz, majd bezárva azt, redőnyt lehúzva lassan pulcsizsebébe kezdett pakolni. Éles, vagy veszélyes, esetleg olyan tárgyakat mélyesztett a pulóverébe, melyek valamelyest önvédelemre lettek kitalálva, s mikor zsebei megteltek a szoba különböző pontjairól összeszedett kacatokkal újra elém állt, én pedig kérdőn néztem rá. Elkérte telefonomat és kulcsomat, amit először nem értettem, de miután csak szúrós tekintettel bámult, jelezvén türelmetlenségét, odaadtam neki, s száműzte a többi tárgy közé.