Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

2. fejezet ~ Palackozott üzenet

~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: ბff [nulla napja]

A drog megemészt, szétszed darabokra, hogy minden egyes újabb adaggal szorosan összeragasszon a megkötésig, majd újra kirakóst játszik veled a végkimerülésig. Egy mocskos, koszos játék. Az alvilág kőolaja, mely emberek és családok millióit teszi tönkre. Még sem csinálunk semmit, vagy ha mégis észbe kapunk, az általában túl késő. A felismerés két oldalú. Van fájdalom ami halálos, és a halál ami fájdalmas. Az ember túladagolja, szétcsapja, kinyírja magát és vele a környezetét, de ez mind csak elrettentő példaként lebeg a szemünk előtt,- pedig ez a keserű valóság.

Tizenöt éves voltam, mikor életem első házibulijába mentem. Nem kell ragoznom, hogy idősebbekkel, úgy, hogy én voltam ott a legfiatalabb. Hát nem csodálatos? Szóval összehaverkodtam pár végzős diákkal, a kis szemfüles, éles nyelvű Taehyung,- és hát a nyelvem ezek szerintem nem csak éles volt, de vágta is a kíváncsiságukat mint a penge. Méltóságteljesen akartam viselkedni, hogy ne érezzék úgy, hogy akár egy percig is kételkedni kell a meghívásomban. Ért a megtiszteltetés, hogy emeljek a tekintélyem ranglétráján, esélyt kaptam erre, nem szúrhattam el.
Nem akartam hányásban fetrengeni, vagy a hugyomba szagolni -így bölcsen egész éjjel megmaradtam egy pohár sör mellett.

Olyan tizenegy körül járhatott az idő, mikor Namjoon, az akkori tag aki szerint többet tudok mint egy taknyos kilencedikes, felhívta a figyelmemet azzal, ahogy éppen cigit tekernek. Nem értettem, hogy miért bent csinálják, a zárt szobában, mikor mindenki aki bagózni akart ki ment az udvarra. Aztán kérdésemre a válasza csak az volt; Egy csepp sem veszhet kárba. Ez a füst nagyobb boldogságot okoz, mint Hitlernek a krematóriumok látványa. Emlékszem, hogy hihetetlenül meglepődtem, ilyen nincs - gondoltam magamban, de ugye a szemem előtt lebegett még mindig a tény; muszáj a jó benyomás. Higgadt maradtam és nem mozdultam a szobából, az olcsó led halvány színekben festette a helyiségben található tárgyakat, falakat, az ablakkereten különösen megakadt a szemem. Miért bámulom az ablakkeretet? -gondoltam magamban, akkor még nem tudtam, de következő pár óra leforgása után rájöttem, hogy bizony életemben először és visszafordíthatatlan érzéseket keltve saját magamban betéptem. Nem nagyon, azért a bugyik ne essenek le, de egy tizenöt éves kamasznak ez sok volt, és elég ahhoz hogy bekövetkezzen a bizonyos "szárnyalás". Szédelegtem és, ahogy fejem fordult az egyik irányba szemeim lemaradtak. Kellemes volt az a fajta megsemmisülés. A tompa hangok és a folyamatosan mosódó képek. Hát igen, akkor csináltam először -igaz "passzívan", de végeredmény ugyanaz.

Aztán két hét után, Chanyeolékkal a kosárpályán, már aktív tagként, rendesen, letüdőzve, aztán rá hétvégére Minji buliján, és még sorolhatnám, ha keresni kellene az időpontokat a naptárban.

A szörnyűséges holt ponton már sajnos rég túl estem, mert nem unaloműzés vagy kedélyjavítóként funkcionáltak nálam, én már tünet mentesítőnek használtam. Mert igen, a fájdalmas igent ki kell mondanom, és ebben az egészben az a legfájdalmasabb, hogy képes vagyok felismerni, -függő lettem. Sose volt magasan a kis billegő mutató a felelősségteljesség mércémen. Az a mérce szerintem porosan és nyikorogva fetrengett valahol, az agyam legeldugottabb részeiben. Már túl voltam azon, hogy sajnáltassam magam, már nem kellettek óvó szavak, mert nem hatottak - süket fülekre találtak. Egy valami kellett, -a mentális kielégülés.