Аddiстѕ - TaeKook [Befejezett]

21. fejezet ~ Maradj őszinte

~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean: on [huszonöt napja]

A rend az emberi erőknek, javaknak, tevékenységeknek belső összefüggése, a rendőrség pedig e belső folyamatnak csak időleges, külső támogatója őrködő szolgálatával, hozzávetőleges hamarosodott eszközeivel. Mint a jó orvos óvhatja, támogathatja, időleg helyettesítheti az organizmus működéseit, de nem teremtheti. Bárki, aki igazán a bűnüldözésre és a bűnözők legyőzésére adja a fejét, az tanuljon meg nagyon figyelni. Én elbuktam. Sikerült végérvényesen meghalnom. Feladnom, és az egészben az a legszörnyűbb, hogy ez olyan mint a rák. A daganat. 

Nem is tudnám máshoz hasonlítani, mert nem lehet. Teljesen mindegy mit csinálsz, a ráksejtek nem válogatnak. Megtámadja a szervezetedet, vagy észreveszed időben, vagy nem. És általában nem, akkor pedig összekulcsolhatod a két kezed, hogy nem halsz bele. Tiszta voltam, a szerzetem, akár egy daganat mentes test, majd drogoztam, ezzel megírva saját végrendeletem. De jött valaki aki segített, orvosság volt. Sikerült a nem oda illő tényezőt időben eltávolítani, és megszabadulni tőle, de mindegy volt. Az kiterjed mindenhova, egymásra pakolva a hazugságokat, titkokat, ilyen-olyan rossz szavakat, s cselekedeteket. Itt már nem volt metaforikus kemoterápia, ömlött a nyakamba, hogy túl későn másztam ki a Nilusból, a krokodil már rég lerágta lábaimat.

Valahogy olyan voltam, mint egy megmenekült katona, a vesztett oldalon. Nyert, megnyerte az életét, de még sem, mert vesztett, megölte belülről a tudat, hogy nem harcolt elég erősen. És ez ölt meg engem is, s Jungkookot is.

Az osztály sokkosan, szinte szájtátva nézte, ahogy a két férfi kirángatott a teremből, bilincset tekerve kezeimre, mely becsípte bőrömet. Utoljára rápillantottam Halsey meglepődött arcára, és Jungkook dühös szemeibe, olyan dühös szemekbe, akim előtte csalódottságtól égtek, most pedig gyűlöletbe emésztette magát. Zihálva, rángatózva ugráltam össze-vissza. Rángattak fel egészen a második emeletig, ahol bevittek az igazgatóiba, s erősen levágtak a székre. Mindegy volt, hiába üvöltöttem nekik, hogy nem az enyém, ártatlan vagyok és tiszta nem mondtak semmit, csak szemben álltak velem és meredtek az indulatoktól eltorzuló arcomba.

-Mondom, hogy nem az enyém. Nézzék nem mindenkivel vagyok jó viszonyban, biztos valaki belecsempészte. -néztem rájuk könyörgően, de mikor semmi sem változott tekintetükön, elfogyott a türelmem, s erősen gesztikulálni, s rángatózni kezdtem a kemény székben. -Mit nem értenek meg ezen! Ártatlan vagyok az életemre esküszöm. Nem tudom hogyan került hozzám! -üvöltöttem a méregtől elködösülve. Ezt sosem fogom kimagyarázni, s az, hogy Isten ezzel büntet, jobban fáj mintha, karóba húznának. Lelki gyengeségem miatt, na meg az elvesztett reménnyel egyetemben, lehajtottam fejem a hideg asztalra, várva mi fog történni ez után. Nagyon féltem, annyira, hogy azt hittem belehalok ezekbe az emóciók által gyártott béklyókba. Mit csinálok ez után? Egyáltalán ki tett, és miért? Mit gondolhat Jungkook és  Halsey? Mit gondolnak majd a szüleim? Apám biztos megöl. Miért történik mindez, pont akkor, amikor képes lettem volna felhagyni mindezzel. Keservesen sírtam legbelül az aggodalom miatt, mert nem magamat féltettem, hanem a környezetemet, és azt, hogy mindenkit megölök magam körül.