✷ 𝐒𝐩𝐚𝐫𝐤‐𝐒𝐳𝐢𝐤𝐫𝐚﹝𝓒𝓱𝓻𝓲𝓼 𝓔𝓿𝓪𝓷𝓼﹞✷ BEFEJEZETT ✷

✴ Huszonnegyedik fejezet ✴

♡  Gyönyörű szép napot kívánok nektek, Lads! ♡ 

Meg is hoztam a huszonnegyedik fejezetet, amely eléggé hosszúra és tartalmasra sikerült. Remélem, hogy a benne lévő cselekmények felkeltik az érdeklődéseteket és elnyerik a tetszéseteket. 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a rengeteg megtekintést, voteot és kommentet! Csodálatosak vagytok! 

Legyen további gyönyörű napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡

~Az ember (...) a folyamatos veszteségek fájdalmának elviselése ellen van programozva.~

Malcolm Gladwell

 

Bailey Williams~

Csendesen beszélgettek a körülöttem ülők, miközben a rendelt ételeket ették. Egy kis körasztalnál fogaltunk helyet Boston majdnem legdrágább éttermében. Nem hittem volna, hogy az első helyen szerepelt, de az első ötben biztosan benne volt. A fényes, kristálycsillárok felettünk lógtak, míg a szépen felöltözött pincérek egymást váltották az asztaloknál. Halk zene szólt, az összes idetévedt ember az étteremhez illő luxushoz megfelelően volt felöltözve, így mi is. Ki nem állhattam ezt a magamutogatást, de egyszer kibírtam, leginkább Callie miatt, aki szemmel láthatóan jól érezte magát, még akkor is, ha valószínűleg ott motoszkált a fejében a tudat, nem a szüleivel volt ezen a fontos napon. 

A rajtam lévő bordó bársonyruha spagetti pántokkal rendelkezett és V alakú nyak kivágása diszkréten mutatta meg a dekoltázsomat, ahogyan az anyag is éppen ezt a hatást érte el a testem vonalánál. Kényelmetlenül éreztem magam benne, mert rám feszült, ezért pedig minden egyes pillanatban úgy éreztem feszesen kellett ülnöm, hogy ne hangsúlyozza ki azokat a kritikus részeket magamon, amiket nem szerettem. Callie szerint remekül állt, amikor meglátott a szája elé kapta kezét és szélesen mosolyogva nézett végig rajtam többször is, azonban Chris egy szót sem szólt, de éreztem magamon átható tekintetét, viszont nem dicsért meg, ahogyan a szívem mélyén vártam volna tőle. 

-Tényleg hat kiscicát vittek a menhelyre?-kérdezte döbbenten Callie, ahogyan hallgatta nevelője szavait. A szakállas férfi szélesen mosolygott rá a szőke kislányra, és bólintott neki egyet. Figyeltem Őket, miközben Chris segítőkészen unokahúgom elé tette a poharát amiben gyümölcslevet szolgáltak fel neki. Megmagyarázhatatlan érzés kerített maga alá, ugyanis az emlékek, amelyek még mindig élénken éltek bennem a felszínre törtek. Vettem egy mély levegőt, bízva abban, hogy ezzel képes leszek lenyugtatni magam, majd elfordítottam a fejemet és körülnéztem az étteremben. 

-Igen, ha gondolod holnap bejöhetsz velünk délután.-válaszolt Chris, szemem sarkából pedig észleltem, hogy belekortyolt az ásványvizébe. Ő nem ivott, mert vezetett, nekem mégis vörösbort kért az ételemhez, amit nem is bántam, mert szükségem volt egy kis feszültségoldásra. Így is már a második töltéssel fogyasztottam, de meg kellett emberelnem magam, ugyanis az az este nem rólam, hanem Callie-ről szólt. 

Talán kevesebb, mint egy órát tölthettünk abban az étteremben, és szerencsére jól elbeszélgettünk, minden feszélyezettség ellenére is. Nem került szóba egy olyan dolog sem, ami esetleg rossz fényt vethetett volna bármelyikünkre. Külső szemlélőként talán úgy nézhettünk ki, mint egy kis család, mindannak ellenére, hogy sosem voltunk vagy leszünk azok.