✷ 𝐒𝐩𝐚𝐫𝐤‐𝐒𝐳𝐢𝐤𝐫𝐚﹝𝓒𝓱𝓻𝓲𝓼 𝓔𝓿𝓪𝓷𝓼﹞✷ BEFEJEZETT ✷

✴ Huszonkilencedik fejezet ✴

♡ Gyönyörű szép napot kívánok nektek, Lads! ♡

Meg is érkeztem az extra hosszú és izgalmas (legalábbis a vége felé és az én véleményem szerint) résszel. Bízom benne, hogy elfogja majd nyerni a tetszéseteket és, ha így lesz, akkor valamiféleképpen visszajeleztek nekem. Sokat jelentene! ♡

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a rengeteg megtekintést, voteot és kommentet! Csodálatosak vagytok! ♡♡

Legyen további szépséges napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡

~Vágynak olyan az illata, mint a nyári barack - de szinte csak tudat alatt érezni -, és két árnyékot vet: egy feketét éles kontúrral, meg egy áttetszőt, amely örökké vibrál, mint hőségben a levegő.~

Neil Gaiman

Bailey Williams~

Csendben álldogáltunk a kertben, amit gyönyörű díszek tettek még hangulatosabbá. A sátrak, amiket felállítottak könnyen átláthatóak voltam, ami miatt észre lehetett venni, mennyi ember volt már akkor is a partin. A szívem a torkomban dobogott, miközben figyeltem a családomat, akik nélkülem is boldogok és kiegyensúlyozottak voltak. A szüleim éppen Rylie-t ölelgették, aki itatta az egereket, valószínűleg a boldogságtól, ami átélt azalatt az idő alatt, míg megtörtént élete legnagyobb pillanata. Nem hibáztathatta volna senki sem amiatt, mert elkente a nemrég felvitt sminkjét, hiszen talán aznap volt a legboldogabb. 

Éreztem, ahogyan a mellettem álló szakállas férfi megérintette a kezemet, majd összefűzte az ujjainkat. Közel volt hozzám, testének hője az enyémet is melegítette, mindannak ellenére, hogy kellemes idő uralkodott. Callie szorosan Chris mellett állt, és a nevetgélő gyerekeket figyelte, akik önfeledten játszottak. Amint kiszúrtam az unokatestvérem fiait, azonnal elmosolyodtam és leguggoltam a szőke kislányhoz. 

-Ha szeretnéd nyugodtan menj oda hozzájuk, mi szerintem abban a sátorban leszünk, ha szükséged lenne ránk.-magyaráztam neki, mire szélesen elmosolyodott, majd felnézett Chris-re, aki némán bólintott neki egyet, miszerint beleegyezett abba, hogy magunkra hagyjon minket. Nem telt bele egy percbe, Callie már oda is ment a fekete hajjal megáldott csemetékhez, akik szerencsére kirobbanó örömmel fogadták. 

-Oh, pedig köszönni akartunk neki.-hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot, majd amint édesanyám irányába néztem elkapott egy furcsa, kissé rossz érzés. Fogalmam sem volt miért kerített hatalmába, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. 

-Majd talán legközelebb, az ikrek jól elfogják szórakoztatni.-jegyeztem meg, majd feléjük pillantottam. Igazam is volt, hiszen egy piros labdát rugdaltak nemsokkal a kerítés mellett. Chris ujjai, amik az enyémeket szorították kissé megrándultak jelezve nekem, hogy mellettem volt és nem készül otthagyni a bajban. 

Percek elteltével a szüleim közelebb léptek majd egy-egy puszit nyomtak az arcomra, és hasonlóképpen tették Chris-el is. Az üdvözlési formájuktól általában a hideg kerülgetett, de mivel mellettem volt a katona, kinek testét rengeteg heg fedte, sokkalta jobban éreztem magam, mint eddig bármelyik alkalommal. Igaz, nemrég kezdtem csak így gondolni, mindenesetre örültem, hogy végre teljes mértékig számíthattam rá. Meglehet, hogy muszáj volt megosztanunk egymással komoly dolgokat, de talán emiatt is voltunk annyira jó csapat mostanában.